Andrew Feenberg és a technika kérdése
I. Bevezetés
„Mindig
azt kívántam, hogy olyan egyszerű legyen használni
a
számítógépet, mint a telefont. Vágyam valóra vált.
Már nem
tudom, hogyan kell használni a telefonomat.”
Bjarne Stroustrup professzor, a C++ programnyelv
tervezője
Ahogyan belépünk egy hetedik emeleten várakozó liftbe, beszállunk egy
autóba, amely több mint száz kilométeres sebességgel száguld majd az
autópályán, vagy egyszerűen csak felkapcsolunk egy lámpát, ezek mind a modern
tudomány és a technikába vetett hitünk példái. A dolgok működnek, nem hagynak
cserben, nem árulnak el minket. Néha azonban nem így van, néha nem működnek,
vagy nem úgy működnek, ahogy várjuk, vagy még pontosabban, nem csak úgy
működnek. Eddig megkérdőjelezhetetlen hitünk bázisából kockázatok bújnak elő,
figyelmeztetve minket a legkülönfélébb veszélyekre, melyeket saját technikai
tevékenységeink hívtak életre. [1]
Ettől függetlenül a technikákat tovább használjuk, hiszen a technikai
fejlődés során – melynek kezdete emberre válásunk kezdetéig nyúlik vissza – a
dolgok második bőrünkké váltak. Körülzár minket a „tárgyak rendszere”, és –
mint Durkheim társadalmi tényei – a rendszer használatának kényszerítő erejét
akkor érezzük, ha szembeszállunk vele, ha megtagadjuk, ha nélküle akarunk élni.
A haladás egyben újabb és újabb világok meghaladása, melyek egyre hatékonyabban
működnek, és a rendszer logikájában a technikai hatékonyság növekedése az
emberek és a természet felett gyakorolt uralom növekedésével párhuzamos. A
haladás nem mindig jelent tehát fejlődést, az újabb és újabb technikai eszközök
nem feltétlenül könnyítik meg az életünket, ahogy a fenti idézet is mutatja. A
modernitás tehát tényleg vasketreccé változott, ám ez a kifejezés nemcsak allegorikus,
ahogy Weber sugallja, ezt a rendszert tényleg acélból, műanyagból, és üvegből
építették és fizikailag is áttörhetetlenek a falai.
Ennek a totálisan zárt rendszernek a képe határozta meg a XX. századi
gondolkodók jelentős részének elméleteit. Megoldásaik – melyek a művészetben[2]
vagy egy modern kori spirituális megújulásban[3]
kerestek kiutat – sokszor nem tekinthetők relevánsnak, megvalósíthatónak.
Habermas, hogy kikerülje az utópista várakozásokat és az anti-utópista
félelmeket[4],
a rendszer határainak kiterjedését a kommunikatív racionalitással vélte
ellensúlyozhatónak. Ezzel viszont elfogadta a technikai fejlődés
megváltoztathatatlanságát és elméleti keretén belül lehetetlenné tette a
természettel szembeni etikai viszony értelmezését. Talán igaz, hogy többeknek
eszébe jut kikapcsolni a tévét, amikor beszélgetnek családtagjaikkal, egy olyan
elmélet azonban, mely érintetlenül hagyja a rendszert[5]
minden ellentmondásával együtt, szintén nem kínál igazi megoldásokat korunk
természeti és társadalmi problémáinak együttes értelmezésére.
Andrew Feenberg, aki korunk technikáról folyó elméleti diskurzusának egyik
legjelentősebb képviselője, ebből a gondolati hagyományból indulva Marcuse
tanítványaként nemcsak a tágan értelmezett elméleti kereteket, hanem a fenti
problémákat is örökül kapta. Az írás további részében az ő gondolati rendszerét
mutatom be egyik fő művén a Questioning
Technology-n[6] keresztül, felhasználva
legutóbb megjelent cikkeit és az interneten elérhető előadásai egy részét[7].
II. A jelen
kitüntetettsége
Véleményem szerint, egy gondolkodót két irányból lehet bemutatni; egyrészt
sokszor nagyon beszédes az, hogy hogyan rendezi kategóriákba az általa
felhasznált gondolkodókat és ezen a kategóriarendszeren belül hol helyezi el
magát; másrészt pedig, hogy milyen elméleti hagyományokra fejthető vissza
gondolkodásának szövete. Elsőként tehát kifejtem röviden, hogy milyen
kategóriákon keresztül rendezi a társadalomtudós azt az elméleti teret, melyben
ő is mozog; másodszor pedig ezen hagyományokon keresztül közelítek a szerző
nézeteihez. Az írás ezután kitér a technika és a demokrácia kapcsolatának
kérdéseire, majd bemutatja a Questioning
Technology és a Values and Enviroment[8] című előadás
környezetvédelemmel kapcsolatos gondolatainak alapszerkezetét.
Feenberg szerint négy kategóriába lehet sorolni a technikával foglalkozó
gondolkodókat, az értékmentes, illetve értékterhelt, valamint az autonóm versus
társadalmilag szabályozott dimenziók mentén[9]:
|
A technika |
Autonóm |
Emberek által szabályozott
|
Semleges
|
Determinizmus: Marx |
Instrumentalizmus: Dewey |
|
Érték-terhelt |
Szubsztantivizmus: Horkheimer-Adorno, Marcuse,
Heidegger, Habermas |
Kritikai Elmélet: Mumford, Foucault, Feenberg |
A táblázat függőleges dimenziója
mentén a technika autonóm vagy emberileg szabályozott jelenségként tekinthető
attól függően, hogy fejlődését és működését egy saját belső logika szabályozza,
vagy emberi célokhoz és emberek által meghatározott irányokhoz igazodik.
A vízszintes dimenzióban a semleges
és az értékterhelt kategóriák találhatóak. A semleges jelleg azt a szemléletet
mutatja, mely szerint a célok és az eszközök teljesen elválaszthatóak
egymástól. Ezzel szemben a technika értékterheltségét állító gondolati
rendszerek szerint az eszközök célokat sugallnak és befolyásolják az emberi
cselekvéseket.
Az emberi szabályozottság és az értéksemlegesség metszéspontjában található
az instrumentalizmus. Ez a
legelterjedtebb modern szemlélet, mely szerint a technika egyszerűen egy
eszköz, ami által az emberek kielégítik szükségleteiket. Ez a nézet testesíti
meg a haladásba vetett liberális hitet, mely egészen mostanáig kiemelkedő
jellemzője volt a nyugati gondolkodásnak.
Az autonóm és semleges kategóriák a determinizmust
írják körül. Ez a nézet, mely szerint a történelmet irányító erő a
technikai haladás, Marx óta széles körben elfogadott a társadalomtudományban. A
technikai deterministák szerint nem az emberek irányítják a technikát, hanem
fordítva, a technika hatékonysága és haladása alakítja át a társadalmakat. Így
tehát a technika a természetről felhalmozott egyre fejlődő tudást alkalmazza,
hogy az emberi természet egyetemes képességeit szolgálja, és alapvető
szükségleteket elégítsen ki. Eszerint nem a technikát kell magunkhoz igazítani,
hanem nekünk kell a technikához illeszkednünk, mely az emberi mivoltunk
legfontosabb jellemzője.
Az alsó sor bal oldalán található a szubsztantivizmus,
mely egy jóval bonyolultabb és összetettebb álláspont az eddig tárgyaltaknál. A
szubsztantív név abból ered, hogy az ebbe a gondolati pozícióba tartozók egy
lényegi (substantive) értéket tulajdonítanak a technikának. Persze a
semlegességét állító nézetek szerint is megtestesít a technika bizonyos
értékeket, de ezek csupán keretszerű értékek, mint például a hatékonyság,
melyek a jó élet megannyi különböző fogalmát szolgálhatják. A lényegi érték
ezzel szemben magában foglal egy elköteleződést a tekintetben, hogy mi számít
jó életnek. Használni egy technikát már magában egy értékválasztás, nem csupán
egy hatékonyabb megvalósítása egy már létező értéknek.
Az utolsó kategóriában találhatjuk a technika kritika-elméleti[10]
felfogását, melybe Feenberg magát is sorolja. Ez a gondolkodásmód látja a
technikai haladásnak a szubsztantivisták által feltárt katasztrofális
következményeit, de még mindig bízik a nagyobb fokú szabadság megvalósulásában
a technikán belül. Eszerint a gond nem a technikával, mint olyannal van, hanem
azzal, hogy már régen képtelenek vagyunk megfelelő intézményeket kialakítani,
melyekkel emberi szabályozás alá vethetnénk. Feenberg kritikai elmélete magába
foglalja az instrumentalizmus és a szubsztantivizmus nézeteit, úgy
egyesítve ezeket, hogy az emberi szabályozás lehetőségét a technika
demokratikus intézményrendszereinek kialakítása által képzeli el.
Függetlenül e kategóriarendszer helyességétől és a gondolkodók
elrendezésének jogosságától, az eleve látható, hogy Feenberg számára az
alapkérdés az, milyen lehetőségeink vannak, hogy a modern technikát
megváltoztassuk. Részben függetlenedik a Frankfurti Iskola elméleti
rendszerétől, hogy a totalizált társadalomképekkel szemben meg tudja mutatni,
mekkora játékterünk van a modernitáson belül. Egyetért Habermas kritikájával,
mellyel az iskola első generációjának romantikus-utópista elképzeléseit
bírálta, de túl is lép a kommunikatív racionalitás kidolgozójának állításain,
mely szerint a technikai fejlődés közös emberi projektje[11]
megkérdőjelezhetetlen.
Ebből származik Feenberg gondolkodásának ereje és meggyőzési képessége.
Miközben kikerüli a kritikai elmélet első generációjának utópizmusát, a
habermasi józanságot megtartva nyit teret a technikai szférán belül a politikai
cselekvésnek. Nem a társadalomból és a technikai rendszerek totalitásából való
kivándorlásra szólít fel, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy e
rendszerekben való részvétel egyben megváltoztatásukat is jelenti. E technikai
univerzum tehát ugyanannyira függ tőlünk, mint mi tőle. Megváltoztatásának
lehetőségét a jelenből kell megértenünk, nem a múlt vagy a jövő eszményképeiből.
A jelen ezen elméleti kitüntetettsége miatt a társadalomtudós gondolkodása
alapul szolgálhat a technikai rendszerek demokratizálására irányuló olyan
participatív törekvéseknek, mint a környezetvédelmi mozgalom. Így a kérdések
szinte maguktól adódnak: Hogyan lehetséges a laikusok részvétele egy olyan
szférában, melynek alapjául számok, egyenletek és tervek szolgálnak? Nem
kölcsönösen kizáróak a technikai hatékonyság és a ’jó élet’-re vonatkozó
politikai, gyakorlati kérdések? E kérdések megválaszolása a társadalomtudós
gondolkodásának mélyebb feltárását igényli, az elméleti hagyományok szövetéből
kibontva.
III.
Hagyományok keresztmetszete
A fenti részekből világossá vált,
hogy Feenberg gondolkodását leginkább a Frankfurti Iskola határozta meg.
Marcuse tanítványként erős hatást tett rá Heidegger is. Hans Achterhuis
Feenbergről szóló elemzése[12]
rámutat, hogy rengeteg változás történt a tudós gondolkodásában, amíg eljutott
a Questioning Technology-t jellemző
nézetrendszerhez. Első könyvében, mely a kritikai elmélet forrásait kutatta,
szó sem esik még a technikáról. Második könyve, az 1991-ben megjelent Critical Theory of Technology, már közvetlenül tárgyalja a
technika kérdését a Frankfurti Iskola gondolati rendszerében, mely szerint a
jelenlegi társadalmat csak egy radikális átalakítás árán lehet megszabadítani a
kapitalista logikától, mely logika által a modern technika növekvő gyorsasággal
uniformizálja a világunkat. Harmadik könyve az Alternative Modernity már egy átmenetet jelenít meg: miközben
elméleti nézeteinek empirikus alátámasztást keres, ezek a keretek is kezdenek
veszíteni merevségükből, az elnyomás és alávetettség eddig egyoldalúan ábrázolt
viszonyai elmosódnak az esettanulmányok elemzésében. Innen pedig már csak egy
lépés, hogy a 1999-ben megjelent Questioning
Technology-hoz jussunk, mely pont a technikai szférában érvényesülő hatalom
többértelműségeire építi a technika kritikai elméletéből levezethető politikai
cselekvéseket. Ennek a gondolati útnak a folyamatát a szerző saját szavai adják
vissza a leghitelesebben:
„Jelenlegi megközelítésemhez
Martin Heideggertől és a Frankfurti Iskolától indulva jutottam el. Olyan
elméletektől, melyek nagyon érzékenyen jelenítik meg a modern technika kudarcát
és fenyegetését, azaz a híres kifejezéssel élve a »felvilágosodás
dialektikáját«. A technika, azaz pontosabban a technika által közvetített
intézmények elnyomásának anti-utópista szemlélete mindig része
gondolkodásomnak. Másrészt a jelenlegi technika használatának tapasztalatából
azt tanultam meg, hogy az anti-utópia logikája túlságosan totalizáló és nem
felel meg a technikai élet igen kaotikus valóságának. Az emberek a technikai
társadalomban messze nem hatalomnélküliek és a jövő rendkívül kiszámíthatatlan.
A technika konstruktivista szociológiája felismerte ennek valóságosságát, így
segít abban, hogy megfogalmazzam a saját szemléletemet a kultúra és a technikai
élet működéséről. Hogyan lehet utat találni e két különböző – egyrészről az
anti-utópista kritikai, másrészről a konstruktivista analitikai – felfogás
között. Ez alkotja a munkám hátterét.”[13]
Azokat a nagyon különböző
hagyományokat, amelyek hatottak Feenbergre az alábbi ábrában foglaltam össze.
Sajnos az összes irány bemutatására most ezen írás terjedelmén belül nincs
lehetőség, úgyhogy az általam három legfontosabbnak tekintett irányzat – a
Frankfurti Iskola, a konstruktivizmus és a francia posztmodern[14]
– elemzésén keresztül próbálom
bemutatni, hogyan épül fel Feenberg gondolkodása és a Questioning Technology
gondolatmenete.
A Frankfurti
Iskola
A Frankfurti Iskola képviselői közül
Marcuse állt a legközelebb Feenberghez, hiszen az ő tanítványa volt. Ezért nem
meglepő, hogy újra és újra végiggondolta és levonta a tanulságokat a Habermas
és Marcuse között zajló vitából, miközben megvédte mesterét Habermas
támadásitól. Azt hiszem, hogy ez a folyamatos intellektuális viaskodás Habermas
eszméivel tette a legnagyobb hatást Feenbergre a Frankfurti Iskola hagyományán
belül. Kritikai hozzáállásával képes volt „megszüntetve megőrizni” a rendszer
és az életvilág szétválasztásának elméleti előnyeit saját eszméinek kifejtése
közben.
Megismételve a fentebb már
leírtakat: a kritikai elmélet első generációjának képviselőinek szemei előtt a
technikai anti-utópia képe lebegett, melyben az instrumentális racionalitás a
társadalom egészét egyetlen totalitássá integrálja. Marcuse szerint a technika
nem csak eszköze ennek az uralomnak, hanem maga legitimálja ezt a hatalmat.
Habermas Technika és tudomány mint ideológia[15] című
tanulmányában megtartja a technikai legitimitás eme nézetét, miközben
megkérdőjelezi Marcuse és az egész első generáció eszméit.
Habermas szerint a gyakorlati
kérdések vitái kikerülnek a nyilvános diskurzusból, nem az érintettek döntenek
róluk értékrendszereik bevonásával, hanem szakértők a hatékonyságra hivatkozva.
A hatékonyság-elv politikai témákat technikaivá változtat. Mindemellett,
Habermas szerint a technikának megvan a saját közege, melyen belül működésének
módja megkérdőjelezhetetlen. A technikát és működésének logikáját, a
célracionalitást korlátozni kell, meg kell vonni határait az életvilág
szférájánál. Saját szféráján, a rendszeren belül azonban nem lehet kritizálni
vagy megváltoztatni fejlődésének autonóm voltát és irányát.
Feenberg elismeri a rendszer és az
életvilág analitikus szétválasztásának heurisztikus értékét, azonban
hangsúlyozza, hogy nem szabad, hogy ezt a képet azonosítsuk a valósággal. A két
szféra mindig összefonódik a valóságban, ezért nem szerencsés, ha leszűkítjük
az ember etikai és politikai közegét az életvilágra, az emberek emberekkel való
kapcsolatainak közegére. Nem csak az életvilág közege terhelt ugyanis
gyakorlati kérdésekkel, hanem a rendszerben folyó döntések is, melyek látszólag
csupán a technikai hatékonyságról szólnak, de valójában implicit módon morális
kérdések is.
Feenberg technikai fetisizmusnak tekinti a technika e dimenzióinak
elfedését a hatékonyságra való hivatkozással. Ahogy Marx rámutatott arra, hogy
a termelt javak áraiban az emberek egymáshoz való viszonya fejeződik ki, úgy
Feenberg is hangsúlyozza, hogy a társadalom anyagi szerkezete mögött emberi
viszonyok vannak, melyeket ugyanúgy fednek el most technikai érvek, mint annak
idején az áru fétisjellegét a szabad verseny érvei. Ebből a szempontból nézve
tehát az ember viszonya a technikával kikerülhetetlenül értékterhelt, ahogy ezt
az alábbi idézet is mutatja:
„Mi a jobb, ha a hatalmat
elosztjuk vagy egy központba gyűjtjük? Mekkorák legyenek a társadalmi
szervezetek egységei? Mi tekinthető törvényes autoritásnak egy emberi
szerveződésben? A társadalmi diverzitás
vagy uniformitás alapozza e meg a társadalom szabadságát? Melyek a megfelelő
struktúrái és folyamatai a nyilvános deliberációnak és döntéshozatalnak? Az
utolsó száz évben, vagy talán még régebben az ilyen kérdésekre adott válaszaink
gyakran voltak instrumentálisak, a hatékonyság és termelékenység instrumentális
nyelvére lefordítva, fizikailag beágyazva ember/gép rendszerekbe, melyek csupán
javak és szolgáltatások biztosításának módjainak látszottak.”[16]
Lehetne viszont azt is mondani, hogy
ezek a kérdések mind az életvilág terébe tartoznak, és vissza kell őket
„hódítani” a nyilvános deliberáció és döntéshozatal folyamatainak. Viszont ha
Feenberg nézetei helytállóak a technikai fetisizmusról, akkor e „hódítás” után
semmi nem fog maradni a rendszer kategóriájában, hiszen minden kapcsolatunk a
társadalom anyagi szerkezetével emberi viszonyokat is magába foglal. A
társadalomtudós azonban meg akarja tartani a rendszer és az életvilág közötti
különbségeket, csupán arra kíván rámutatni, hogy a rendszer, szűkebb értelemben
a technika sohasem volt mentes a gyakorlati kérdésektől, tehát ugyanúgy a
politika közegébe tartozik, mint az emberek egymáshoz való viszonyainak más,
közvetlenebben érzékelhető megjelenési formái. Hangsúlyozza viszont a két
szférában lehetséges politikai cselekvések eltérő jellegét[17],
ezzel is elismerve különböző voltukat. Nem oldja tehát fel sem az életvilágot a
rendszerben, sem a rendszert az életvilágban, hanem hansúlyozza annak
szükségességét, hogy megértsük a két szféra sokoldalú és kölcsönösen függő
kapcsolatát.
Kostruktivizmus
A fenti állításokat Feenberg a
technika konstruktivista szociológiájára alapozza. Ezen irányzat kutatói a
technikai fejlődés empirikus, történeti vizsgálatát végzik. Alapkérdésük nem
az, hogy milyen módon befolyásolta a fejlődést a tiszta és semleges
célracionalitás, hanem hogy egy technikai eszköz „születésénél” milyen
társadalmi csoportok „bábáskodtak” és ezek, hogyan befolyásolták a tervezés
„legműszakibb” részeit is.
Egy eszköz kialakulása tehát
tekinthető úgy, mint társadalmi csoportok konszenzusa vagy harcaik
kompromisszumának eredménye. Ezek a nagyon is társadalmi folyamatok döntik el
azt, hogy milyen lesz egy eszköz tervezete, felépítése. Ezeket a hatásokat mind
a technika tervezői, mind a használói gyorsan elfelejtik az adott technikai
eszköz kialakulásával. Objektív valósággá válik az, ami nemrég még szubjektív
életösszefüggésekbe ágyazódott. Létrejön a technikai eszköz „fekete doboza”,
melynek belsejében eltűnnek a fejlődését befolyásoló tényezők és az emberi
viszonyok képlékenységével szemben az őt alkotó anyagok szilárdsága válik
érzékelhetővé.
Az alapérvelés tehát lényegében csak
abban tér el a Berger–Luckmann elemzéseiből[18]
ismert gondolatmenettől, hogy nem a társadalmi valóságon, hanem a technikai
univerzumon mutatja be a szubjektív objektívvé válását. Pontosabban szólva a
technika világa is része azoknak a folyamatoknak, melyek a társadalmi valóság
felépítését, objektívvé válását eredményezik. Eszerint a tervezés legbensőbb
folyamataira is társadalmi tényezők hatnak. Anyagba vannak tehát vésve, bele
vannak építve a társadalmi értékeink a különböző technikákba. A technikai
fejlődés csak a valóság sokszínűségétől nagyon elvonatkoztató nézőpontból
tűnhet a tiszta célracionalitás kifejeződésének, és annál szembetűnőbbek
lesznek a technika társadalmi jellemzői, minél jobban feladja az ember ezt az
absztrakcióra hajlamos gondolkodói pozíciót.
Mindezek tanulsága, hogy a technikai
fejlődés se nem egyirányú, se nem determinált a célracionalitás által. Mivel a
racionalitáson túl sok más egyéb tényező is hat rá, a fejlődés irányai
kiszámíthatatlanok, többértelműek. Feenberg ebben az irányzatban talál rá annak
bizonyítékára, hogy korunk technikai kódját fel lehet törni és újra lehet írni,
hiszen a számok, egyenletek és tervek azokat a kérdéseket fordítják le
technikai nyelvezetre, melyeket saját magunk és az életünk helyességének
meghatározása végett teszünk fel. Alapvető kritikája azonban, hogy az irányzat
tudósai nem vonják le azokat a kritikai következtetéseket, melyek a
kutatásaikból adódnak. Bár világosan és szellemesen mutatják be a magnetofon, a
bicikli vagy a villanykörte társadalmi konstrukcióját, de közben
visszarettennek attól, hogy olyan témákat elemezzenek, melyeknek konkrét
politikai jelentősége lehet.
A Francia
Posztmodern
Ezzel szemben Latour pont az emberek és az anyagi, tárgyi világ kapcsolatainak
mélyebb megértéséből fakadó, új politikai feladatra hívja fel a figyelmet.
Többek között ezért is gyakorolt gondolkodása Feenbergre olyan nagy hatást.
Latour a Sohasem voltunk modernek című
könyvében[19] kifejti, hogy a
modernitás alapszerkezete – ahogy ő nevezi: alkotmánya – az emberek és a nem
emberek, a politika és a tárgyak szétválasztása. Ez a szétválasztás – ami
véleménye szerint igazából sohasem történt meg – tette lehetővé a modernitás
gyorsuló sebességét, „a haladást”. A szétválasztás soha nem történt meg
teljesen, mert a modernek elhatárolási igénye ellenére mindig is működtek azok
a hálózatok, melyek a premodern népeknél egy szövetbe fonták az eget és a
földet, a tárgyakat, az embereket és az isteneket. A modernitás csupán nem
vette figyelembe, ignorálta ezen hálózatok létét, paradox módon ezzel erősítve
fel a tiszta természeti, vagy társadalmi kategóriákba be nem sorolható
„hibridek” szaporodását – ezzel a burjánzással soha nem tapasztalt társadalmi
és tárgyi dinamizmust téve lehetővé. Az a nézet, mely a technika „számszerű”
nyelvének politikai újrafogalmazását hangsúlyozza a latouri „dolgok parlamentjé”-ben is megtalálható: „Az egyvelegeknek és a
hálózatoknak eddig nem volt helyük – most minden hely az övék. Őket kell
képviselni; köréjük gyűlik mostantól fogva a dolgok parlamentje. (…) Nem kell
azonban ezt a parlamentet a puszta semmiből megteremtenünk újabb forradalmat
szítva. (…) A politika fele részben a tudomány és a technika műve. A [technika
és a tudomány által konstruált] természet másik fele a társadalomé. Ragasszuk
ismét össze a két részt, és újrakezdődhet a politikai feladat.”[20]
Latour szerint a totalizált rendszerek börtönének képeit felvázoló
gondolkodók önmagukat zárják börtönbe. Kritikáik totális volta majdnem minden
cselekvési lehetőséget elzár, így szinte egyben magukat is megcáfolják. Amit a
rendszer-gondolkodás helyett kínál azok olyan hálózatok, melyekben együtt
elemezhetőek az emberek és a tárgyak, az emberi viszonyok, valamint az emberek
viszonya a gépeikhez. A hálózatok azonban nem zárják be a benne lévőket, és
programjaik, céljaik sem annyira egyértelműek, mint amilyennek azt a tervezőik
és irányítóik látják. A hálózatok részvevői sem hatalomnélküliek, megfúrhatják,
kijátszhatják az irányítók, a hálózat hierarchiájának tetején lévők céljait és
újraírhatják a hálózat „programját” úgy, hogy az tartalmazza a helyzetükből
fakadó célokat is. Ezek a hálózatok tehát néha elszabadulnak, néha
kontrollálhatatlanná válnak, néha a tervezőik ellen fordulnak. Ez viszont csak
a tervezők és a hálózat vezetői szempontjából tűnik káosznak, a hálózat
résztvevői szempontjából ez a hatalom olyan újraelosztásához vezethet, melyek
kikezdik az egy centralizált pont körül tömörülő hatalmi folyamatokat.
Nem meglepő tehát, hogy Feenberg
együtt elemzi Latour-t a francia posztmodern két nagyhatású alakjával:
Foucault-val és De Certeau-val. Mindkét gondolkodó számára egyértelmű, hogy a
hatalom személytelenné válik a modernitás folyamata során. Ennek a személytelen
hatalomnak immanens reflexe az alávetettek ellenállása. Azokat a tudásokat,
melyek a társadalom különböző pontjain felhalmozódnak, nem valamilyen
univerzális mércéhez kell mérni, mint az igazság, hanem a hatalom dimenziójában
kell értelmezni. Így láthatóvá válik, hogy a hatalomnak alárendeltek is
felhalmoznak egy speciális, ’nem hivatalos’ tudást, mely alkalmassá válhat a
hatalom újraelosztására.
De Certeau mindehhez hozzátesz egy
metaforát: a játék képét. Szerinte a modern szervezetek adminisztratív hatalmát
a „bentség” és a „kintség” fogalmaival lehet a legjobban jellemezni. Akik
„belül vannak”, stratégiákat alakítanak ki, hogy hogyan tudják a „kintlévőket”
kontroll alatt tartani. Ez viszont koránt sem jelenti azt, hogy a „kintlévők”
teljesen védtelenek lennének ezekkel a stratégiákkal szemben. Van egyfajta
mozgás-, vagy még találóbban játékterük, mellyel kijátszhatják a „bentlévők”
hatalmi törekvéseit. A hatalomnak alávetetteknek ezt a manőverezési képességét
nevezi De Certeau taktikáknak. Visszatérve a játék metaforájához: bár a hatalom
birtokosai határozzák meg a társasjáték felépítését és a szabályokat, a
résztvevőknek számtalan lépési lehetősége van, sőt néha magukat a szabályokat
is képesek megváltoztatni:
„A stratégiai
szemlélet rendszer szemlélet. Ez az ellenőrzés és hatékonyság szempontjait
tartja előtérben és a működéséhez szükséges funkcionális viszonyokon keresztül
tekint a világra, pont amit Heidegger kritizált a modern technikában. A
taktikai álláspont sokkal gazdagabb. Ez a modern társadalmak mindennapi
életvilága, melyben az eszközök, majdnem totális környezetet képeznek. Ebben a
környezetben, az egyének jelentéseket keresnek és azonosítanak. A hatalom csak
érintőlegesen van jelen a legtöbb interakcióban, és amikor megjelenik, az ellenállások
csak időlegesek és érvenyességűk csak korlátozott lehet az egyének rendszerben
elfoglalt pozíciója miatt. Mindazonáltal, amennyiben egyének tömegei válnak a
technikai rendszerek részévé, az ellenállások kétségtelenül meg fognak jelenni
e rendszerek korlátozottságainál. Ezek az ellenállások nyomást fognak
gyakorolni e rendszerek és termékeik jövőbeli felépítésére és szerkezetére.”[21]
Mindezek a gondolati építmények, a Frankfurti Iskola gondolatai és belső
vitái, a konstruktivizmus és a posztmodern áramlatok együttesen alapozzák meg
azt, amit Feenberg demokratikus racionalizációnak nevez – tehát a hatalmas
technikai rendszerek kódjainak feltörését és újraírását. Ennek rövid
bemutatására a tanulmány következő része tesz kísérletet.
IV. Demokrácia
és technika
Feenberg úgy érzi, hogy az a totális
civilzáció-kritika – mely jellemző volt a ’60-70-es évek mozgalmaira – korunkra
megszelídült. A társadalom teljes elutasításának és a kivándorlásnak a
politikája mikropolitikává változott, olyan közösségi cselekvésekké, melyek egy
lokális térben próbálnak megoldani egy bizonyos, az adott közösséget
foglalkoztató problémát. Ezt nagyon találónak érzi a technika
megváltoztatásáért küzdő mozgalmakra is, mint például a környezetvédelem,
hiszen nagyon nehéz elképzelni a technikai rendszer teljes megváltozását a
közeljövőben.
Hogyan beszélhetünk azonban
lokalitásról és közösségekről, mikor a modern technika egyik fő jellemzője az,
hogy feloldotta azokat a lokális tereket és helyi közösségeket, melyek a
premodern társadalmak életének középpontjai voltak? Hogyan szerveződhetnek
közösségek, melyeknek tagjai hatalmas technikai rendszerekbe vannak integrálva
és ezáltal ki is vannak szakítva a politikai szerveződés lehetséges tereiből?
Ezek mentén a kérdések mentén
fogalmazza meg Feenberg azon tételét, mely szerint a hagyományos politikai
cselekvésnek és a technikai szférában zajló politikai cselekvésnek eltérő
jellege van. Könyvében kitér az ’erős demokrácia’ Barber által használt
fogalmára, mely szerint a modern demokrácia reprezetativitáson alapuló jellege
tönkreteszi a helyi közösségek önszerveződésén alapuló közvetlen demokratikus
folyamatokat, érdektelenné téve a helyieket saját sorsuk kérdéseiben. Az ’erős
demokrácia’ fogalom egy közvetlen, participatív politika szükségességét
hangsúlyozza, mely a helyi közösségi cselekvéseken alapszik. Barber nincs
ellene a reprezentatív rendszernek és elismeri az előnyeit, de szerinte ezt ki
kell egészítenie a helyi közösségi deliberáció folyamatainak, csak így
tekinthető a modern politikai rendszer valóban demokratikusnak.
Feenberg mindkét fogalmat, mind a
reprezentativitást, mind az erős demokráciát elfogadja, de szerinte ezek
teljesen más formát öltenek a technikai univerzumban.
Reprezentativitás
Ahogy fentebb olvasható, a
konstruktivista irányzatok szerint a technikai eszközök és az ezekből létrejövő
technikai rendszerek nem függetlenek az őket létrehozó társadalomtól.
Társadalmi értékek és az ezekről szóló viták eredményei „égnek”, „formálódnak”
bele a különböző technikákba. Ez két további következtetést enged: egyrészt ez
megnyitja annak a lehetőségét, hogy korunk demokratikus folyamatai
felülvizsgálják azokat az értékeket, melyek eddig megbújtak a technikai
hatékonyság semlegességének leple alatt; másrészt Feenberg szerint a technikai
reprezentativitás legnagyobb kérdése nem a tér, hanem az idő.
A hagyományos politikai reprezentativitás egyik legnagyobb kérdése, hogy
hogyan lehet meghatározni és elkülöníteni azokat a térbeli egységeket, melyek
hitelessé és adekváttá teszik a reprezentáció intézményét. A technikai
reprezentáció fogalma is bizonyos érdekek képviseletét jelenti, melyek a
technikai eszközök és rendszerek anyagába vannak beágyazva. Ezért ad részben
igazat Feenberg a technika olyan anti-utópista gondolkodóinak, mint Heidegger,
Ellul és a kritikai elmélet első generációja. A jelen technikai szerveződése
kétségtelenül birtokolja azokat az uralmi elemeket, melyekkel e szerzők
vádolják. Azzal viszont Feenberg nem ért egyet, hogy ez valamilyen lényegi,
szubsztantív eleme lenne a technikának, mely megváltoztathatatlan és
feloldhatatlan. Mégis el kell ismerni, hogy még ha nem is birtokolnak
univerzális alapot és szükségszerűséget a technika anyagainak mélyén fekvő
értékek, akkor is van egyfajta szilárdságuk, tömörségük, mely sokkal tartósabbá
teszi ezen értéket annál, hogy egyszerűen ki lehessen őket hajítani a tervezés
folyamatából, mint valamifajta elhasznált gondolatot, mellyel már nem értünk
egyet. Ez teremt bizonyos értelemben egy technikai hagyományt, vagy ahogy
Feenberg nevezi technikai historicitást, mely miatt a változtatásoknak van egy
történeti „terhe”, mellyel együtt kell mozogniuk. Ezért véli szükségesnek
Feenberg a reprezentativitás és a közvetlen politikai cselekvés közötti
különbség bevezetését a technikai szférában is. Fel kell tudni mérni ennek a
tehernek a súlyát, hogy ha a technika megváltoztathatóságának a dimenzióit
akarjuk feltárni. A modern technikai kód uralmi jellegét, így csak egy hosszabb
idő alatt lehetne oldani a műszaki tervezők oktatásának megváltoztatása által.
Bár Feenberg erre nem tér ki bővebben, ez számomra csak úgy lenne elképzelhető,
ha a mérnök értelmiség technikai tudása és humán értelmiség társadalmilag
érzékenyebb szemlélete keveredne a műszaki oktatásban. Ez szolgálhat
magyarázatul például arra is, hogy miért az építészek – hiszen ők mindig is a
két értelmiségi típus határán álltak – kezdték el először a fenntarthatóság
elveinek gyakorlati alkalmazhatóságát keresni munkáikban.
Közvetlen Demokrácia
Mindezen nehézségek ellenére, ami
Feenberget igazán érdekli, az a közvetlen demokrácia lehetősége a hatalmas
technikai rendszerekben. A fentebb már előkerült problémák a közösségi tér
kérdéseit feszegették. Ezeket tárgyalva láthatóvá váltak az ’erős demokrácia’
követelményei a politikai cselekvés tulajdonságaival szemben: a helyi közösség
ügyeinek együttes megoldásra törekvő, deliberatív folyamatai kerültek előtérbe
a reprezentatív demokratikus intézményekkel szemben. Feenberg szerint, bár
igaz, hogy a technikai rendszerek hatalmas térbeli kiterjedése ellehetetleníti
a helyi közösségek képességeit az együttes fellépésre – melyek e rendszerek
negatív hatásai ellen szerveződhetnének – mégis lehetséges politikai cselekvés.
A probléma megoldását a társadalomtudós abban látja – és itt kapcsolódik a
gondolatmenet a francia posztmodern áramlatához – hogy a közösségek
definícióját maguk a technikai rendszerek adják, mely definíciót a csoportok
tagjai magukra vállalják, és ezt a definíciót használják ki az elnyomás elleni
taktikai lépéseik során. E rendszerek peremén létrejövő csoportok képesek
lehetnek megváltoztatni a technikai kódokat, melyek alapján e rendszerek
működnek. Ezek a taktikák nem feltétlenül öltenek politikai formát, sokszor
többértelműek, de bizonyos esetekben képesek a hatalom elosztásának struktúráit
megváltoztatni. A modern embereknek számos definíciója van, melyek értelmei
kötöttek bizonyos technikai rendszerekhez. Ki-be mozogva ezekben a
rendszerekben néha fogyasztó, néha kliens, néha utazó, néha villany-számlafizető,
néha egy atomerőmű melletti ház tulajdonosa. Emiatt válik a politikai cselekvés
a technikai szférában széttördeltté, mikro-politikává. Nem lehetséges a
technikai univerzum egésze ellen fellépni, ahogy ez egyértelművé válik a
technikai racionalitás huszadik századi kritikáinak elkeseredettségéből, ez
viszont még nem jelenti azt, hogy a technika egyfajta végzet lenne. A
mikro-politika tényleg szétszórja ugyan a tiltakozás egységességének bázisát,
de Feenberg szerint ez új lehetőségeket is feltár:
„Világos, hogy semmi értelme nem
lenne választásokat tartani technikai eszközökről vagy tervekről. A közösség
manapság ahhoz sem eléggé érdekelt, ahhoz sincs eléggé bevonva és tájékoztatva,
hogy jó politikusokat válasszon, mégkevésbé jó technikákat. Akkor hát, milyen
értelemben lehetséges e körülmények között a demokrácia kiterjesztése a
technikára? (…) Ott, ahol lehetséges volt minden ellenállást elnémítani a
haladásra való hivatkozással, ma közösségek – mint például egy atomerőmű
szomszédságában élők – lépnek fel, hogy tudassák kívánalmaikat. Egy nagyon
különböző módon a számítógép oly mélyen bevont minket technikai hátterébe, hogy
cselekvéseink máris elkezdték formálni fejlődésének irányát. Vegyék figyelembe,
hogy az Interneten az email-t gyakorlott felhasználók vezették be és eredetileg
nem tartozott a tervezői elképzelésekhez. Ma már az email az Internet
leggyakrabban használt, és a számítógép legfontosabb funkciójának egyike,
mellyel hozzájárul mai életünkhöz. Hasonló példákat tudnék mutatni a gyógyászat,
a városi közigazgatás, és más területek témáiból. Mindegyik csak egy kis dolog,
de talán együtt már jelentősnek hatnak.”[22]
Feenberg számára tehát az Internet esete egyszerre mutatja a felhasználók
taktikai lépéseinek lehetőségeit és azt a fajta értelmezési rugalmasságot,
melyet a konstruktivisták írnak le. Ahogy az a fenti idézetben is olvasható, az
Internetet eredetileg csak egy információs médiumnak szánták az alkotói, melyen
keresztül nagy mennyiségű adatot lehet elküldeni. A felhasználói gyakorlat során
vált ez kommunikációs médiummá, mely aztán persze kihatott további fejlődésére
is. Ez egyrészt mutatja azt, hogy egy technikai eszközt vagy rendszert
korántsem csak arra lehet használni, melyre a tervezői eredetileg szánták.
Körülveszi egy bizonyos értelmezési holdudvar, feenbergi kifejezéssel élve
interpretatív flexibilitás, melyen belül értelmet és ezzel együtt funkciót
nyerhet az eszköz. Másrészt részben ebből fakadóan, egy technika használói sem
teljesen hatalomnélküliek, magát a technikai eszközt vagy rendszert használva
képesek befolyásolni annak további működését és fejlődését.
Másik kedvenc példája Feenbergnek – mely a technikai demokrácia
lehetőségeit mutatja – az AIDS-es betegeken végzett kísérletek belső menetének
megváltoztatása a ’80-as években. A kísérleteknek számos etikailag
megkérdőjelezhető tulajdonsága volt: a keretszámok minimumra csökkentése,
azoknak a betegeknek a kizárása, akik már vettek részt kísérletekben és a
kontrollcsoportoknál placebó alkalmazása. A kísérleti alanyok egy technikai
rendszer által kapott csoportdefiníciót változtattak csoportidentitássá és
voltak képesek egységesen fellépni a kísérleti folyamat általuk nem
megfelelőnek ítélt elemei ellen. Bár állítható lenne, hogy alapvetően csak egy
technikai kódot változtattak meg – a kísérleti folyamat menetét – de ez
valójában elválaszthatatlan attól az etikai háttértől, mely vitathatatlanul
része a szituációnak.
Feenberg gondolkodása tehát nem az elutasításra vagy a kivonulásra szólít
fel, hanem arra, hogy vegyük észre „belevetettségünket” a technikai
univerzumba, melynek megváltoztatása tőlünk, a használóitól függ.
Megváltoztatni pedig szerinte csak „belülről” lehet, beolvadva a technikai
rendszerek hálózataiba[23].
V. Hatékonyság
és értékek
Feenberg a Questioning Technologyban
többször kitér a környezetvédelem kérdéseire. Számára a zöld-mozgalom az egyike
az olyan csoportosulásoknak, melyek a technika megváltoztatásának szükségessége
mellett emelnek szót. Mindazonáltal, hozzállása e kérdésekhez nagyban nélkülözi
a lokalitás kérdéseit, mint az az eddig leírtakból is következik. Az ebből
fakadó problémákra az írás későbbi részében még visszatérek.
Ami őt igazán érdekli az a
környezetvédelmi szabályozások körül zajló vita, mely olyan kérdéseket
involvál, mint: Elszegényíti-e a környezetvédelem a társadalmainkat? Hogyan
lehet lecsökkenteni a környezetvédelmi szabályozásokból adódó költségeket? Ellentétes-e a környezetvédelem a
gazdaságossággal? Szerinte ezeknek a kérdéseknek az alapsémája a trade-off,
valamit valamiért modellje. Eszerint ha
többet akarunk A-ból, meg kell elégednünk kevesebbel B-ből. Tehát ha javítani
akarjuk a környezeti minőséget, akkor szükségképpen elszegényítjük a
társadalmainkat. Bár lehet jogossága ennek a modellnek rövid távú individuális
döntések esetén, a technikai fejlődés megítélésére nem alkalmas. Ennek
bizonyítását két példán keresztül vezeti le.
Az Amerikai Egyesült Államokban az
1800-as évek kezdetén a gőzhajók kazánjainak robbanásából származó balesetek
drasztikusan növekedtek a hajóközlekedés beinduló prosperitásával
párhuzamosan. A kormány az évszázad
közepén végül is a beavatkozás mellett döntött. Ami figyelemfelketőnek
számíthat mindebben, az a beavatkozást megelőző vita. A vita és az érvek a
biztonsági intézkedések gazdaságosságáról folytak: a gőzhajó tulajdonosok
hevesen tiltakoztak, mindenfajta biztonsági előírás ellen, mely többletterheket
ró a vállalkozásukra. Végül is szabványokban rögzítették a gőzhajók kazánjainak
paramétereit, megváltoztatva ezzel a kazánok technikai kódjait. Azt lehet
mondani, hogy az emberi biztonság értékének technikai nyelvre fordítása a
kazánok vastagabb falában manifesztálódott.
Hasonló vitákat generált a
gyermekmunka eltörlése körül zajló vita az 18. század közepén. A gyermekmunka
ellen felszólalók érvei szintén a gazdaságosság kérdéseit boncolgatták. Úgy
gondolták, a gyermekmunka eltörlése gazdasági válságot, inflációt és még az
akkorinál is nagyobb szegénységet fog okozni. Az ellenérvek az anyaság, az
anyai gondoskodás nélkül felnövő gyermekek morális kérdéseihez ragaszkodtak. A
vita a gyermekmunka eltörléséhez vezetett. Ezt nem sokkal követte a gépek
változása. Azok a gépek, melyeket eddig gyermekkezek irányítottak átalakultak a
felnőtt test arányaihoz igazodva.
Mindezek tanulsága Feenberg szerint,
hogy a gazdaságosság, a produktivitás és a hatékonyság miatti aggodalom érvei
inadekvátak a környezet védelme szempontjából. Mind a gőzhajók kazánjainak,
mind a gyermekmunka eltörlése esetében az értékek megváltozása maga után vonta
a technikai kód megváltozását. Miután egy érték beépül egy technikai eszköz
anyagába, terveibe, működésének logikájába, akkor többé nem jelenik meg a
kérdés, hogy gazdaságos-e vagy sem. Inkább azt lehet mondani, hogy az eszközök
felépítését nagyban befolyásoló, benne rejlő értékek egyfajta keretet
jelentenek, melyeken belül azután a hatékonyság keresése zajlik. Ez egy további
következtetésre ad lehetőséget: nincs rögzítve tehát, hogy milyen értékeket
fogadhatnak magukba a technikák vagy a technikai rendszerek, hiszen a
hatékonyság nem zárja ki a többi értéket. Ezért lehetséges a környezetvédelem,
az alkotókézség vagy akár az ön-igazgatás értékeinek technikai nyelvre való
„fordítását” keresni.
Már nem lehetséges úgy érvelni, hogy
a gyermekmunka olcsóbb és gazdaságosabb, vagy hogy a tömegközlekedés kevésbé
lenne drága, ha egy kicsit lazítanánk a biztonsági előírásokon. Ezek beépültek
a körülöttünk működő technikai univerzum anyagába, egyfajta megkérdőjelezetlen
horizontot alkotva. Feenberg véleménye szerint, remélhetőleg a környezetvédelem
értékeiről és azok gazdaságosságáról folyó vitának is hasonló kimenetele lesz
egyszer. Valószínűleg a természet fenntarthatóságának elvei ugyanúgy bekerülnek
a technikai eszközök és rendszerek működésének logikájába, mint ahogy a
gyermekkor tisztelelte és a biztonsági előírások. Ez a végkicsengése Values
and the Enviroment[24]
című előadásának is, mely mégegyszer összefoglalja a társadalomtudós
gondolatait a témában.
Maradnak azonban megválaszolatlan
kérdések is, melyek nem tartoznak Feenberg érdeklődési körébe. Például, hogy
mely értékek szolgálják a környezetvédelem ügyét a legjobban? Hogyan lehetséges
ezek belefoglalása a technikai tervekbe? Ezek azért lényeges kérdések, mert
mint föntebb olvasható Feenberg a technikai rendszerekben való politikai
cselekvés terepét már nem tartja lokálisan meghatározhatónak. A környezeti
fenntarthatóságról szóló irodalom jelentős része viszont pont a lokalitást, a
helyi közösségek szerepét hangsúlyozza.
Elég meggyőző érvek szólnak
amellett, hogy a technikai fenntarthatóság lényegi eleme a lokalitás. A
természet diverzitása nagyon is meghatározható, térbeli dimenziókhoz kötődik,
melyeket a technikai rendszerek tervezőinek mindenképp figyelembe kellene
venniük, ha „zöldebbé” akarják tenni e rendszereket. Ehhez viszont a technika és
a természeti környezet együttes fejlődése, „összecsiszolódása” szükséges, mely
szintén csak az adott térbeli közegben lehetséges. Mindehhez kapcsolódik annak
a feltételezése, hogy a helyi közösségek inkább viszonyulnak és bánnak
környezettudatosabban közvetlen természeti környezetükkel, megfelelve gazdasági
és mindennapi tevékenységeikkel a fenntarthatóság kritériumainak.
A dilemma tehát a következőképp néz
ki: egyrészt a technikai rendszerek megváltoztatása csak az ezek mentén
szerveződő csoportok által képzelhető el, nem pedig lokálisan; másrészt a
lokalitás – a technika „terepe”, melyben majd az adott eszköz működni fog – a
fenntarthatóság lényegi eleme, melyet nem lehet kihagyni a „zöld” technikák
tervezési folyamatából. Véleményem szerint Feenberg azzal, hogy mellőzi a
lokalitás kérdését a környzetvédelem témájánál kikerüli ezt a dilemmát, de nem
oldja meg. Mindazonáltal gondolkodásának keretei a technika fejlődéséről,
megváltoztatásának lehetőségéről és a társadalmi értékek és a technika
kapcsolatáról nagyon hasznos lehet e problémák további elemzéséhez és
megértéséhez.
VI. Befejezés
E tanulmány korántsem tekinthető
teljesnek, abban az értelemben, hogy az elemzett szerző gondolkodásának csak
egy részét mutatja be. Sok helyen lehetett volna még kiegészíteni idézetekkel
és magyarázatokkal az itt leírtakat, a tanulmány terjedelme azonban nem engedte
ezek felhasználását – Feenberg írásainak lényegét próbálta inkább megragadni.
Azt, hogy még ha társadalmaink és az őket körülvevő technikai váz nem is
alkotnak egységet, kapcsolatuk sokkal mélyebb és sokoldalúbb, mint ahogy az az
eddigi gondolkodásunkban megjelent. A Questionig technology szerzőjének
gondolkodása azért egyedülálló, mert nem tartozik a technikai haladás naív
támogatói közé, de nem esik a szélsőséges technofóbia végletébe sem. Saját
„útja” az elutasítástól a technikai valóság részleges elfogadásához vezetett,
melynek – elismerve bár negatív elemeit – megváltoztatásnak belső lehetőségeit
keresi. Feenberg írásainak legbelső mondanivalója, hogy „a technika nem végzet,
mely mellett vagy ellen döntenünk kellene, hanem kihívás a politikai és
társadalmi kreativitásunk számára”.[25]