Demokratikus Racionalizáció:
Technika, Hatalom és
Szabadság[1]
Andrew Feenberg
A modern társadalmakban a technika egyike a hatalom fő forrásainak. Ami a mindennapi életünket befolyásoló döntéseket illeti, a politikai demokráciát nagymértékben háttérbe szorítja a technikai rendszerek urai által gyakorolt óriási hatalom: a testületi és katonai vezetőké, vagy olyan csoportok szakmai szervezeteié, mint az orvosok vagy a mérnökök. Sokkal többet több közük van a városi növekedés mintái feletti hatalomhoz, a lakóházak és a közlekedési rendszerek felépítése, az innovációk kiválasztása és a munkahelyi, egészségügyi vagy fogyasztói tapasztalataink feletti ellenőrzés által, mint a társadalmunk összes kormányzati szerve együttvéve.
Marx előre látta ezt a helyzetet a 19. század közepén. Úgy
érvelt, hogy a hagyományos demokráciaelmélet
hibázott, amikor a gazdaságot úgy kezelte, mint egy politikán kívüli
tartományt, melyet olyan természeti törvények irányítanak, mint a
kereslet-kínálat törvénye. Azt állította, hogy mindaddig jogfosztottak és
elidegenedettek maradunk, amíg nincs szavunk az ipari döntéshozatalba. A
demokráciát a politika tartományán túl, a munka világára is kell kiterjeszteni.
Ez a követelés a szocializmus
alapeszméje.
E követelés kihívása a modern társadalmakat már több mint egy évszázada kíséri. A demokratikus politikaelmélet nem kínál semmilyen meggyőző érvet ennek elutasítására. Valójában, a demokrácia sok teoretikusa helyesli ezt.[2] Sőt mi több, számos országban kerültek hatalomra, a szocialisták parlamenti győzelme vagy forradalom által, olyan pártok, melyek emellett kötelezték el magukat. Azonban, mégsem tűnik úgy, hogy bármivel is közelebb lennénk az ipar demokratizálásához, mint Marx korában.
E tényállást általában a következő két mód egyikével szokták magyarázni.
Egyik oldalról, az általánosan elfogadott álláspont amellett érvel, hogy a modern technika összeegyeztethetetlen a munkahelyi demokráciával. A demokráciaelmélet nem követelhet olyan reformokat, amely elpusztítja a társadalom gazdasági alapjait. Bizonyításképp, tekintsük a szovjet példát: bár szocialisták voltak, a kommunisták nem demokratizálták az ipart és a Szovjet társadalom jelenlegi demokratizálása is megáll a gyárak kapuinál. Legalább az ex-Szovjetunióban, mindenki egyetérthet az autoritárius ipari menedzsment szükségességén.
A másik oldalról, csupán a radikális teoretikusok kisebbsége állítja, hogy a technika nem felelős az ipari hatalom koncentrációjáért. Ez egy politikai ügy, a kapitalista és kommunista elit győzelmének köszönhető az alárendelt lakosság felett. Nem kétséges, hogy a modern technika alkalmas az autoritárius adminisztráció számára, de egy más társadalmi kontextusban ugyanolyan jól lehetne demokratikus módon működtetni.
A következőkben, a második álláspont módosított változata mellett fogok érvelni, mely némileg különböző, mind a szokásos Marxista, mind a szokásos demokratikus megfogalmazástól. A módosítás a technika szerepével foglalkozik, melyet sem determináló tényezőnek, sem semlegesnek nem látok. Úgy érvelek, hogy a hegemónia modern formái társadalmi gyakorlatok különféle változatainak technikai közvetítésén alapulnak, legyen az akár a termelés vagy a gyógyászat, az oktatás vagy a katonaság, és hogy következésképpen, társadalmaink demokratizálása radikális technikai, valamint politikai változásokat igényelnek.
Ez egy ellentmondásos álláspont. Az általánosan elfogadott technikai szemlélet a demokráciát az államra korlátozza. Ezzel ellentétben, azt hiszem, hogy ha a demokráciát nem leszünk képesek kiterjeszteni, a hagyományos korlátain túl, a társadalmi élet technikailag közvetített tartományaira, akkor használati értéke tovább fog csökkeni, a részvétel elsorvad és az intézmények, melyeket egy szabad társadalommal azonosítunk, fokozatosan eltűnnek.
Visszatérve most az érvelésem hátteréhez, olyan, különböző elméletek áttekintésével fogom kezdeni, melyek azt állítják, hogy amennyiben a modern társadalmak a technikától függenek, szükségképp autoritárius hierarchiába rendeződnek. Ezek az elméletek előfeltételezik a technikai determinizmus egy formáját, melyet történelmi és szociológiai érvek cáfolnak, melyeket szintén röviden vázolni fogok. Ezután bemutatom a modern társadalom nem-determinisztikus vázlatát, melyet a „technika kritikai elméletének” nevezek. Ez az alternatív megközelítés a technika olyan különböző eredetű nézőpontjait hangsúlyozza, melyet a domináns nézet figyelmen kívül hagy. Amellett fogok érvelni, hogy a technika nem csupán a természet feletti racionális uralom; valójában mind fejlődése, mind kihatása társadalmi. Ez után megmutatom, hogy ez a nézet aláássa a hatékonyság elvébe, mint a technikai fejlődés kritériumába, vetett szokásos bizalmat. Ez a következtetés, viszont széles lehetőségeket nyit meg a változás számára, melyeket eleve kizár a technika szokásos szemlélete.
Max Weber híres
racionalizációs elmélete a hagyományos
érvelés az ipari demokrácia ellen. E írás címe Weber konklúziójának radikális visszafordítását jelzi. Ő úgy definiálta a
racionalizációt, mint a társadalmi élet feletti kalkuláció és ellenőrzés
növekvő szerepét, mely folyamat oda vezet, amit ő a bürokrácia
„vasketrecének” hívott.[3] A „demokratikus” racionalizáció ezért egy önellentmondás.
Ha
egyszer a racionalizáció elleni hagyományközpontú küzdelem elbukott, a további
ellenállás a weberi univerzumban csak az irracionális élet erőit erősítheti a rutin és a száraz
kiszámíthatóság elkerülése érdekében. Ez nem demokratikus, hanem egy romantikus
anti-utópista program, egy
olyasfajta dolog, amelyet már Dosztojevszkij Üzenet az Egérlyukból-ja és a
különböző vissza-a-természethez ideológiák
is előrevetítettek.
A
címválasztásom kifejezi, hogy visszautasítom a racionális hierarchia és az irracionális ellenállás
kettőségét, mely beleértendő
Weber álláspontjába. Ha
az autoritárius társadalmi hierarchia ténylegesen a technikai fejlődés egy
esetleges tényezője, ahogy én vélem,
és nem egy technikai szükségszerűség, akkor lennie kell egy alternatív
útnak a társadalom racionalizációjára, amely demokratizálja, nem pedig
központosítja az ellenőrzést.
Nem kell a illegalitásba vonulnunk vagy
kivonulnunk a civilizációból, hogy megőrizhessünk olyan fenyegetett
értékeket, mint a szabadság vagy az individualitás.
A modern
technikai társadalom legerősebb kritikái azonban közvetlenül Weber
nyomában haladnak, elutasítva ezt a lehetőséget. Gondolok itt Heidegger
gondolatmenetére a „Kérdés a technika nyomán”-ban és Ellul „technikai jelenség”
elméletére.[4] E elméletek szerint, most már alig vagyunk többek a technika
tárgyainál, beolvadva az általunk teremtett mechanizmusokba. Ahogy Marshall
McLuhan egyszer megfogalmazta,
a technika a „gépek szaporító szervévé” redukált minket. Az egyetlen remény egy
homályosan felidézhető spirituális
megújulás, mely túl absztrakt ahhoz, hogy áthassa az új technikai gyakorlatot.
Ezek érdekes elméletek, és fontosak ahhoz való hozzájárulásuk szempontjából, hogy teret nyitottak a modern technikával foglalkozó reflexiónak. Vissza fogok térni Heidegger érveléséhez e írás befejezésében. De először, ahhoz, hogy saját érvelésemet előrevihessem, az anti-utópista nézet alapvető hibájára, az általános technika a Nyugaton múlt évszázadban kialakult különleges technikákkal való azonosítására koncentrálok. Ezek a hódítás olyan technikái, melyek saját példa nélkül álló autonómiájukat tettetik; elrejtik társadalmi eredetüket és hatásaikat. Amellett fogok érvelni, hogy ez a fajta technika társadalmaink egyéni tulajdonsága és nem a „modernitásnak”, mint olyannak az univerzális dimenziója.
A
determinizmus azon a feltételezésen nyugszik, hogy a technikák autonóm
funkcionális logikával rendelkeznek, mely megmagyarázható a társadalomra való
hivatkozás nélkül. A technika feltehetőleg csak az általa szolgált cél alapján társadalmi, és a
célok a használója tudatában léteznek. A technika ezek szerint, a társadalmi
világtól való benső függetlensége miatt a tudományra és a matematikára
hasonlítana.
Azonban,
ellentétben a matematikával és a tudománnyal, a technikának azonnali és
erőteljes társadalmi hatásai vannak. Úgy látszik, hogy a társadalom sorsa
részlegesen függő egy nem-társadalmi tényezőtől, amely hatással
van rá anélkül, hogy elszenvedne egy
kölcsönös visszahatást. Ez az, amit a „technikai determinizmus”
kifejezése alatt értenek. A technika egy ilyen determinisztikus nézete általánosan elfogadott az üzleti és
kormányzati tevékenységben,
ahol sokszor feltételezik, hogy a fejlődés a társadalom egy külső,
befolyásoló tényezője, ahelyett hogy a kultúrában és az értékekben
bekövetkező változások kifejezője lenne.
A
modernitás általam leírt anti-utópista nézete szintén determinisztikus. Ha a
modern indusztrializmus demokratikus lehetőségeit kívánjuk állítani, akkor meg kell kérdőjeleznünk
a determinisztikus premisszákat. Ezeket én az unilineáris fejlődés
tételének fogom hívni, és az alap általi meghatározottság tételének. Itt
következik e két álláspont rövid összefoglalása:
1) A technikai
fejlődés látszólag egy unilineáris folyamatot követ, egy rögzített pályát,
a kevésbé fejlettől a fejlett alakzatokig. Bár ez a konklúzió
egyértelműnek tűnik bármely technikai tárgy fejlődésére
visszatekintve, valójában ez két nem ugyanolyan valószínűségű
állításon nyugszik: először is, a technikai fejlődés az alacsonyabb
szintektől a magasabb szintek felé halad a fejlődésben; és másodszor,
a fejlődés egyenes sorrendben
halad végig a szükséges szinteken. Ahogy majd látni fogjuk, az első
állítás független a másodiktól és nem szükségképpen determinisztikus.
2) A technikai
determinizmus azt is állítja, hogy a társadalmi intézményeknek alkalmazkodniuk
kell a technikai alap „imperatívuszaihoz”. E nézet, mely kétségkívül Marx egy
bizonyos értelmezéséből származik, most már része a társadalomtudományok
közös tudásának.[5] Alább, az ebből
fakadó következmények egyikét tárgyalom részleteiben: a feltételezett
„trade-off”-ot a fejlődés és a környezeti értékek között.
A
technikai determinizmus e két tétele egy környezetéből kiszakított,
önmagát-létrehozó technikát
mutat a modern társadalom egyedüli alapjaként.
A determinizmus ezért arra utal, hogy a technikánk és a hozzá tartozó
intézményi struktúrák univerzálisak, és ezért az egész bolygóra érvényesek.
Sokfajta törzsi társadalom, sokféle feudalizmus, és még a korai kapitalizmusnak
is sok formája létezhet, de csak egy modernitás van és ezt jól vagy rosszul
(akár mi is a vége) mutatja a mi társadalmunk.
A fejlődő országoknak figyelembe kell venniük ezt: ahogy Marx egyszer mondta, felhívva
az elmaradott német
honfitársainak figyelmét az angliai haladásra:
„De te fabula narratur” –a történet
rólad szól[6]
A determinizmus implikációi annyira magától
értetődőnek tűnnek, hogy meglepetéssel fedezzük fel, a két tétel
egyike sem állja ki egy alaposabb vizsgálat próbáját. A kortárs
technikaszociológia azonban aláássa az unilineáris fejlődés első
tételét, miközben történelmi példák nem kímélik az alap általi meghatározottság
második tételét.
A
legutóbbi konstruktivista technika szociológia a tudomány új társadalmi tanulmányaiból (social studies of
science) nőtte ki magát. E tanulmányok kétségbe vonták abbéli hajlamunkat,
hogy felmentsük a tudományos
elméleteket az olyan szociológiai vizsgálat alól, mellyel a nem-tudományos
hiedelmeket vizsgáljuk. A „szimmetria elvét” erősítik meg,
mely szerint minden (egymással) versengő hiedelem, függetlenül igaz vagy
hamis voltától, ugyannak a típusú társadalmi magyarázatnak kell, hogy a tárgya
legyen.[7]
A technika hasonló megközelítése visszautasítja azt az általánosan elfogadott
feltételezést, hogy a technikák csupán
funkcionális okokból sikeresek.
A
konstruktivizmus amellett érvel, hogy az elméleteket és a technikákat kevéssé determinálják a tudományos és
technikai kritériumok.
Konkrétan, ez két dolgot jelent: először is, általában minden adott
probléma megvalósítható alternatívák többletével rendelkezik, és a társadalmi
szereplők számos technikailag
életképes alternatíva között hozzák
meg végső döntésüket; és másodszor, a probléma-meghatározás gyakran
változik a megoldás folyamata során. Az utóbbi szempont meggyőzőbb, de egyben nehezebb is a
kettő közül.
A
technika két szociológusa, Pinch és Bijker, ezt a gondolatot mutatták be a bicikli korai történetén.[8]
Az a tárgy, melyet egy magától értetődő „fekete doboznak” tekintünk, valójában két nagyon különböző
eszközként indult, egy sportemberek versenyző járműveként és egy haszonelvű közlekedési
járműként. Abban az időben, a sportemberek kerékpárjának magas
első kereke szükséges volt a nagy sebességet elérése érdekében, de egyben
instabilitást is okozott. Az egyenlő nagyságú kereket egy biztonságosabb,
de kevésbé izgalmas utakra tervezték. E két konstrukció különböző igényeket elégített ki és sok közös elemmel rendelkező, de
valójában különböző technikák voltak. Pinch és Bijker a
„biciklinek” hívott tárgy ezen eredeti többértelműséget „értelmezési
rugalmasságnak” (interpretative flexibility) nevezik.
Végül a
„biztonságos” verzió győzedelmeskedett, és minden az e téren bekövetkezett további fejlődése e modell
hasznára vált. Visszatekintve, úgy tűnik, mintha a magas kerék egy
ügyetlen és kevésbé hatékony szakasza lett volna annak a folyamatos haladásnak,
mely a régi „biztonságos” konstrukciótól a jelenlegi konstrukcióig vezetett. Valójában a
magas kerekes és a biztonságos éveken keresztül osztoztak egymással a területen és egyik sem volt a szakasza a
másik fejlődésének. A magas kerekes a bicikli egy lehetséges alternatív
fejlődési útját képviseli és a kezdetektől fogva más problémák megoldására
hozták létre.
A
determinizmus a Whig[9]
történetírás egy fajtája, amely a történet végét egészen a kezdetektől elkerülhetetlennek láttatja,
fejlődése okaként egy absztrakt technikai logikát vetítve rá
visszamenőlegesen a befejezett tárgyra a múltban. E megközelítés összezavarja a múlt megértését és
elfojtja egy másfajta jövő elképzelésének lehetőségét. A konstruktivizmus megnyithatja ezt a
jövőt, bár gyakorlói mindeddig
tétováztak összekapcsolni a nagyobb társadalmi problémákkal, melyekre módszerük utal.[10]
Ha az
unilineáris fejlődés tétele megbukik, akkor a technikai alap általi
meghatározottság
fogalmának összeomlása sincs már messze. Ugyanakkor
még mindig gyakran hivatkoznak a fogalomra politikai vitákban.
E vitákra
még vissza fogok térni az írás későbbi
részében. Most azonban, vizsgáljuk meg, azt az érdekes jelenséget, ahogy
a jelenlegi felfogást a munkanap
hossza és a gyerekmunka körüli 19. század közepének Angliájában zajló viták
előrevetítették.
Az 1844-ben zajló Gyár törvényjavaslat körüli vitát
teljességgel a technikai imperatívuszok és ideológia determinisztikus
szembenállása strukturálta. Lord Ashley, a szabályozás fő szószólója, a
családi ideológia nevében tiltakozott, hogy „A gépesítésben bekövetkezett
különböző fejlesztések tendenciái feleslegessé teszik a felnőtt
férfiak foglalkoztatását, és gyerekek és nők munkájával helyettesítik
azokat. Mi lesz a hatása a későbbi generációkra, ha ezeket az érzékeny
testeket, korlátozás és ellenőrzés nélkül, ilyen ártalmas tevékenységeknek
tesszük ki?”[11]
Tovább is
ment a nők alkalmazásából fakadó, a
család ennek következtében végbemenő hanyatlásának helytelenítésében,
mely „megzavarja a természet rendjét”, és megfosztja a gyermekeket a helyes neveltetés lehetőségétől.
„Nem számít, hogy egy herceg vagy egy paraszt, mindent, ami jó, ami tartós egy
ember személyiségében, azt az édesanyja térdén ülve tanulta”. Lord Ashley
felháborodott mikor megtudta, hogy „a nők nemcsak elvégzik a munkát, de
elfoglalják a férfiak helyét; klubokat és egyesületeket alakítanak, és
fokozatosan birtokba vesznek minden privilégiumot, melyet a férfiak
osztályrészének tulajdonítottak eddig…találkoznak, hogy együtt igyanak,
énekeljenek és dohányozzanak; köztudott, hogy az elképzelhető legalantasabb, legdurvább és legundorítóbb nyelvet használják…”
A
gyerekmunka eltörlésének indítványait a gyártulajdonosok mély megdöbbenése
fogadta, akik a kicsi munkást annak a technikának az „imperatívuszaként”
kezelték, melyet a foglalkoztatása érdekében hoztak létre. Erősen kritizálták
a felnőtt munkások alkalmazásának „hatékonyságot nélkülöző voltát”
egy olyan feladat ellátására, melyet ugyanúgy vagy még jobban képesek gyerekek
is ellátni, és a szokásos katasztrófaszerű gazdasági következményeket
jósolták – a szegénység megnövekedését, a nemzetközi versenyképesség
elvesztését – a nagyobb bérköltséggel bíró felnőtt foglalkoztatás
eredményeképp. Az ő
ékesszóló képviselőjük, Sir J. Graham, ezért óvatosságra intett: „A
társadalom egy olyan állapotához érkeztünk el, mikor ezt a nagy közösséget már
nem lehet fenntartani a kereskedelem és a manufaktúrák nélkül. Engedjék
meg, hogy amennyire képesek
vagyunk rá, enyhítsünk ennek a
felettébb mesterséges társadalomnak a gyötrelmein; de engedjék meg, hogy
óvatosak legyünk és semmilyen lépést ne fogadjunk el, mely végzetes a
kereskedelem és a manufaktúrák számára.”
A
továbbiakban megmagyarázza, hogy a gyermekek
és a nők munkanapjának lecsökkentése ellentétes lenne a gépezetek
amortizációs ciklusával és alacsonyabb bérekhez és kereskedelmi problémákhoz vezetne. Levonja a
következtetést, hogy ”egy ilyen szoros versenyben, melyben gyárosaink részt vesznek… egy ilyen
lépés végzetes lenne…” A szabályozás, ő
és társai erősítgették a szavakat, melyek máig visszhangzanak, a
„humanitás hamis elvén nyugszik, mely végül megássa saját sírját.”
Valaki
akár azt is hihetné, hogy Ludd támadt fel ismét Lord Ashley személyében: a
kérdés nem a munkanap hossza ”hanem egy elvi vita arról, hogy hogyan
szabaduljunk meg a gyári munka egész rendszerétől”. Hasonló tiltakozás
hallható ma az iparágak
oldaláról, akiket manapság az általuk környezetvédelmi „luddizmusnak”
nevezett jelenség fenyeget.
Mi
történt azonban azután, hogy a szabályozáspártiaknak sikerült elérni a
korlátozások bevezetését a munkanapra
és a gyerekek kizárását a gyárakból? Visszatértek-e kísérteni a
megszentségtelenített technikai imperatívuszok? Egyáltalán nem. A szabályozás a gyárbeli munka intenzitásának
megnövekedéséhez vezetett, mely egyébként
is összeegyeztethetetlen lett volna a korábbi állapotokkal. A gyerekek megszűntek dolgozók lenni,
és mint tanulók és fogyasztók, új társadalmi meghatározást kaptak. Ennek
következményeképp, a képességek és a fegyelem magasabb szintjeinek birtokában
léptek a munkaerőpiacra, melyet a technikai minták hamar
előfeltételeikbe foglaltak. Ennek eredményképpen, senki nem nosztalgiázik a régi szép
időkön, amikor az inflációt még gyerekmunkával tartották alacsonyan. Ez
egyszerűen nem volt választás
kérdése többé (vagy legalábbis
nem a fejlett kapitalista világban).
Ez a
példa a technikai rendszer óriási rugalmasságát mutatja. Nem mereven korlátozó,
hanem pont fordítva, változatos társadalmi igényekhez képes alkalmazkodni. E
konklúzió nem lehet meglepő a technika előbb tárgyalt társadalmi
újradefiniálására való fogékonyságát tekintve. Ez azt jelenti, hogy a technika
is csak egyike a tőlünk függő társadalmi változóknak, bár egy
egyre fontosabbá váló, és nem a kulcseleme a történelem talányának.
A determinizmust, ahogy eddig érveltem, az unilineáris fejlődés és az alap meghatározottsága jellemzik; ha a determinizmus elképzelése nem állja meg a helyét, akkor a technikai kutatásokat a következő két, egymással ellentmondó alapelvnek kell vezetnie. Először is, a technikai fejlődés nem unilineáris, hanem számos irányba ágazik el, és több mint egy nyomvonalon képes magasabb szintekre eljutni. És másodszor, a technikai fejlődés nem a társadalom determináló tényezője, hanem maga is technikai és társadalmi tényezők által felül-determinált.
Mára e pozíció politikai jelentőségének is világossá kellene válnia. Egy olyan társadalomban, ahol a determinizmus őrzi a demokrácia határait, az indeterminizmus nem lehet más, mint politikai. Ha a technika számos feltáratlan lehetőséggel rendelkezik, akkor semmilyen technikai imperatívusz nem szentesítheti a jelenlegi társadalmi hierarchiát. A technika sokkal inkább a társadalmi küzdelmek színpada, a „dolgok parlamentje”, melyen és ahol a civilizáció alternatíváit megvitatják.
Az írás következő részében, a technika nem-determinista megközelítésének számos, fontosabb témáját szeretném bemutatni. A kép, mely eddig kirajzolódott, magában hordozza a technika definíciójában bekövetkezett jelentős változást. Nem lehet többé úgy tekinteni, mint szerkezetek gyűjteményét, sem pedig, általánosságban úgy, mint racionálisan működő eszközök összességét. Ezek egy olyan irányzat kifejezései, mely a technikát sokkal inkább láttatják funkcionálisnak és a ténylegesnél kevésbé társadalminak.
Mint
társadalmi objektum, a technika ugyanúgy értelmezés tárgya, mint bármilyen más
kulturális ember készítette tárgy,
ennek ellenére általában ki van
zárva a humán tárgyak vizsgálati köréből. Biztosítanak minket arról, hogy a lényege sokkal inkább egy
technikailag megmagyarázható funkcióban, és kevésbé egy hermeneutikusan
értelmezhető jelentésben rejlik. A
társadalomtudományi módszerek legfeljebb a technika külső
aspektusaira világíthatnak rá, mint a csomagolás és a reklám, és az olyan
önellentmondással teli technikai innovációk által kiváltott társadalmi
reakciókra, mint a nukleáris energia vagy a béranyaság. A technikai determinizmus ebből a hozzáállásból
meríti az erejét. Ha az ember minden
technika és társadalom közötti kapcsolatot figyelmen kívül hagy, akkor nem
csoda, hogy a technika önmagát-létrehozónak mutatkozik.
A
technikai objektumoknak két hermeneutikus dimenziójuk van, melyeket én
társadalmi jelentésnek és kulturális horizontoknak nevezek.[12]
A társadalmi jelentés szerepe világosan látható a bicikli fent ismertetett esetében. Láthattuk, hogy
a bicikli konstrukcióját az első pillanattól kezdve a jelentések harca irányította: a sportemberek
játékszere volt vagy közlekedési eszköz? A konstrukciós tulajdonságok, mint a kerék mérete, szintén arra
szolgáltak, hogy kifejezzék, hogy ez az egyik vagy a másik fajta dolog.[13]
Ezzel szemben felvethető, hogy ez csupán egy kezdeti nézeteltérés
volt a célokat illetően, és nem rendelkezik semmilyen hermeneutikai
dimenzióval. Ha egyszer a célok stabilizálódnak, a sajátosságok tekintetében a
mérnöké az utolsó szó, és a humanista értelmezőnek nincs többé szava. Ez
jellemzi a legtöbb vezető és mérnök látásmódját; szívesen elfogadják a
„cél” fogalmát, de nem tudnak mit
kezdeni a „jelentéssel”.
Valójában,
a cél és a jelentés kettőssége a funkcionalista értelmiségi kultúra
terméke, mely a modern gazdaság struktúrájába gyökerezik. A „cél” fogalma megfosztja a technikát a társadalmi
kontextusaitól, és a mérnökök és
vezetők figyelmét csak arra irányítja rá, amit tudniuk kell, hogy elvégezzék a munkájukat.
Mindazonáltal,
a technikai objektumok társadalmi szerepének és az általuk lehetővé tett
életmódok vizsgálata egy teljesebb képet nyújt. E kép a „cél” absztrakt
fogalmát egy konkrét társadalmi kontextusba helyezi bele. Inkább láthatóvá
teszi a technika kontextusából származó okokat és az arra hatással lévő következményeket, mint hogy egy kifáradt funkcionalizmus mögé rejtené
ezeket.
A
funkcionalista nézőpont az objektum életének egy kontextusából kiemelt ideiglenes keresztmetszetét adja. Ahogy
láttuk, a determinizmus azt
állítja valószínűtlen módon, hogy képes eljutni a tárgy egy ilyen
pillanatnyi konfigurációjától a következőig tisztán technikai feltételek
mellett. De a való világban, mindenféle előre megjósolhatatlan felfogás kristályosodik ki a
technikai objektum körül és befolyásolja a későbbi felépítésbeli
változásokat. A mérnök úgy gondolhatja, hogy ezek az eszközhöz képest, melyen
dolgozik, külsődlegesek, de mint
történelmileg fejlődő jelenségek ezek az igazi lényegi elemek.
Ezeket a
tényeket a technikai területek is figyelembe veszik egy bizonyos mértékig,
főleg a számítógépeknél. Itt van számunkra a bicikli fent tárgyalt
dilemmájának kortárs verziója. Egy általános jellegű, a
sebességben, teljesítményben és memóriában végbemenő rohamos fejlődés
megy végbe, miközben a
vállalati tervezők azzal a
kérdéssel birkóznak, hogy mindez mire is jó. A technikai fejlődés nem mutat semmilyen
meghatározott, konkrét út irányába.
Sokkal inkább ágak nyílnak belőle, és a „megfelelő” ág melletti
végső döntés nem tartozik a
mérnökök hatáskörébe, egyszerűen azért, mert ez nincs a technika
benső természetébe vésve.
A
számítógép technikai funkciója és jelentése közötti kapcsolatok
összetettségének különösen világos példáját vizsgáltam a Francia videotex
esetében.[14] Ezt a rendszert, melyet Teletelnek neveznek, arra tervezték,
hogy Franciaországot az Információs Korszakba vezesse azáltal, hogy a
telefon-előfizetőknek adatbázisokhoz való hozzáférést biztosítottak. Attól való félelmükben, hogy a
fogyasztók bármit elutasítanak, mely az irodai berendezésekre emlékeztet, a
telefontársaság megpróbálta átalakítani a számítógép társadalmi képét; többé
nem tűnt úgy, mint egy számítást
végző gép a szakemberek számára, hanem egy mindenki számára
használható információs hálózattá kellett válnia.
A telefontársaság
egy új típusú terminált tervezett, a Minitelt,
hogy úgy nézzen ki és olyan érzés legyen használni, mint egy minden
háztartásban megtalálható telefon
kiegészítőjét. A telefon álcája azt sugallta egyes felhasználóknak,
hogy tudniuk kell beszélni egymással a hálózatban. A Minitel hamarosan egy további átalakuláson (redefinition) ment keresztül a felhasználók kezei
között, sokan voltak azok, akik elsődlegesen névtelen on-line csevegésre
használták más felhasználókkal szórakozást, társaságot vagy szexet keresve.
Ennélfogva,
a Minitel olyan
alkalmazások előtt nyitotta meg az utat, amelyek nem szerepeltek a
vállalat mérnökeinek szándékai között,
amikor nekikezdtek az információ terjedésének javításához a Francia
társadalomban. Ezek az alkalmazások pedig a Minitelt a személyes kapcsolat eszközévé tették, pontosan
az ellenkezőjévé annak a
racionális projektnek, amire eredetileg létrehozták. A „hideg” számítógép egy új
„forró” médiummá alakult át.
Az átalakulásban a kérdés lényege nem csak a számítógép szűk értelemben vett
technikai funkcióját, hanem magának a fejlett
társadalomnak az igazi
természetét is érinti, mely ezt lehetővé teszi. Vajon a hálózatosodás
ajtót nyit az Információs Korszaknak, ahol mint adatokra éhes racionális
fogyasztók, az optimalizálás stratégiáit keressük? Vagy ez egy posztmodern
technika, mely az intézményi és érzelmi stabilitás összeomlásából születik, tükrözve, Lyotard szavaival
élve, a „társadalom
»atomizálódását« nyelvi játékok laza hálózataiban”?[15]
Ebben az esetben a technika nem csupán a szolgálója valamilyen előre
meghatározott társadalmi célnak; ez
a környezet az, melyben az élet módja kidolgozásra kerül.
Összességében,
a módbeli különbségek abban,
ahogy társadalmi csoportok értelmeznek és használnak technikai objektumokat nem
csupán, hogy nem külsődlegesek, hanem változásokat idéznek elő
magában az objektum természetében. Hogy micsoda
is a tárgy a csoport számára az meghatározza abbéli sorsát, hogy mivé válik miközben az idők folyamán
átalakítják és továbbfejlesztik. Ha ez igaz, akkor a technikai fejlődést
csak úgy tudjuk megérteni, ha megvizsgáljuk a fejlődésben résztvevő
különböző csoportok társadalmi-politikai helyzetét.
Az eddig
tárgyalt egyedi technikai tárgyakkal kapcsolatos különböző feltételezéseken
túl, a szituáció társadalmi
értékekre vonatkozó szélesebb körű feltételezésekre is alkalmat ad. Ez az, ahol színre lép a technika
kulturális horizontja. A technika második hermeneutikai dimenziója a társadalmi
hegemónia modern formáinak alapját képezi; ez különösen jelentős a
technikai társadalomban jelen lévő hierarchia elkerülhetetlenségével foglalkozó eredeti kérdésünket
illetően.
A
kifejezés általam használt értelme szerint, a hegemónia az uralom egy formája,
mely olyan mélyen gyökerezik a társadalmi életben, hogy már természetesnek
tűnik azok számára, akiken uralkodik. Valaki a társadalmi hatalom elosztásának egy olyan aspektusaként
is meghatározhatná,
mint amely maga mögött tudhatja
a kultúra erejét.
A
„horizont” kifejezése kulturálisan általános feltételezésekre hivatkozik,
melyek a megkérdőjelezetlen hátterét alkotják az élet minden
vonatkozásának.[16] Ezek közül néhány az
uralkodó hegemóniát tartja fent. A
feudális társadalmakban például a „létezés láncolata” az Isten univerzumának
szerkezetében mutatta ki a hierarchiát és védte meg a társadalom
kasztrendszerének viszonyait a megkérdőjelezéstől. Ennek
a horizontnak megfelelően, a parasztok a Király nevében lázadtak
fel, mely az egyetlen elképzelhető hatalom forrása volt. A racionalizáció
a mi modern horizontunk, és mint a
modern hegemóniák alapja a technikai tervezés hatékonyságának kulcsa.
A
technikai fejlődést kulturális normák korlátozzák, melyek a gazdaságból,
ideológiából, vallásból és társadalomból származnak. Korábban tárgyalásra került, hogy a munkaerő
korösszetételével kapcsolatos feltételezések hogyan kerültek be a 19. századi
termelési technika felépítésébe. E feltételezések olyan természetesnek, olyan
magától értetődőnek tűntek, hogy sokszor a tudatosság küszöbe alatt
helyezkedtek el.
Ez volt
Herbert Marcuse jelentős Weber kritikájának lényege.[17]
Marcuse kimutatta, hogy a racionalizáció fogalma a vezetőség munkaerő felett gyakorolt kontrollját a technika
természet felett gyakorolt kontrolljával keveri össze. A természet
feletti kontroll keresése nembeli, míg a vezetőség csak egy specifikus
társadalmi közegben jelenik
meg, a kapitalista bérrendszerben. A
munkásoknak közvetlen nem érdekeltek e rendszer termékével kapcsolatban, a földművelés vagy a
kézművesség előző formáival ellentétben, hiszen a bérük
lényegileg nincsen kapcsolatban a cég bevételével. E körülmények között az emberi lények
ellenőrzése mindennél fontosabbá válik.
A
gépesítés által, egyes ellenőrzési funkciók végül átkerültek emberi felügyelőktől és felosztott
munkagyakorlatokból a gépekbe. A gépek felépítése ezért egy bizonyos
értelemben, melyet Weber nem vett észre, társadalmilag viszonylagosak, és az
általa megtestesített ”technikai racionalitás” nem univerzális, hanem a
kapitalizmus sajátos jellemzője. Ténylegesen, ez a horizontja minden
létező indusztriális társadalomnak, a kommunizmusnak éppúgy, mint a
kapitalizmusnak, amennyiben felülről igazgatják őket. (Egy
későbbi részben, e megközelítés általános alkalmazását fogom tárgyalni
annak a tekintetében, amit én „technikai kódnak” hívok.)
Ha
Marcusénak igaza volt, akkor magában a termelési technika felépítésében
lehetséges az osztályviszonyok lenyomatainak
felkutatása, ahogy azt valójában kimutatták a munkafolyamat olyan
Marxista tanítványai, mint Harry Braverman és David Noble.[18]
A futószalag egy különösen világos példát ajánl, hiszen a technikai felépítésen
keresztül olyan hagyományos vezetőségi célokat valósít meg, mint a munka
szakértelemtől való megfosztása és ütemezése.
Ez a technikailag kikényszerített munkafegyelem
volt az, mely megnövelte a termelékenységet és a profitot az ellenőrzés
fokozásával. Mindazonáltal, a futószalag
csak egy bizonyos társadalmi kontextusban jelent meg, mint technikai
fejlesztés. Egy olyan gazdaságban, mely a munkások együttműködésén
nyugszik, ahol a munkafegyelem inkább ön-, mint felülről kirótt fegyelem
nem tekintették volna előrehaladásnak.
Egy ilyen társadalomban, egy másfajta technikai
racionalitás a termelékenység
növelésének más módjait követelte volna meg.[19]
Ez a
példa mutatja, hogy a technikai racionalitás nem csupán egy elképzelés, nem
csupán egy ideológia, de hatékonyan bele van foglalva a gépek
szerkezetébe. A gép felépítése
visszatükrözi az uralkodó racionalitásban működő társadalmi tényezőket.
Az a tény, hogy a modern technika társadalmi esetlegességének gondolatmenete
egy Marxista kontextusból származik, elfedi a legradikálisabb következtetéseit. Nem csupán a
tulajdonrendszer kritikájával foglalkozunk itt, hanem e kritika erejét a technikai „alapra” is
kiterjesztjük. Ez a megközelítés jócskán túlmegy a régi gazdasági
különbségtételen a kapitalizmus és a szocializmus, a piac és a tervezés között.
Ehelyett, el lehet jutni egy nagyon másfajta különbségtételhez az olyan
társadalmak között, melyekben a hatalom társadalmi cselekvések technikai közvetítésén
alapul, és az olyan társadalmak között, melyek demokratizálják a technikai
ellenőrzést és, ennek megfelelően, a technikai felépítéseket is.
Ezen a ponton egyetlen állításban úgy lehetne összefoglalni az érvelést,
miszerint a társadalmi jelentés és funkcionális racionalitás a technika
egymásbafonódó dimenziói. Ezek nem különbözőek ontológiailag, például mint jelentés a
megfigyelő tudatában és racionalitás a valóságos technikában. Inkább
ugyanannak az alapul szolgáló technikai tárgynak a „két aspektusa”, mely
aspektusok speciális környezetbe helyezésük által tárulnak fel.
A funkcionális racionalitás, mint általában a tudományos-technikai racionalitás, kiszakít tárgyakat az eredeti környezetükből, hogy belehelyezze őket elméleti vagy funkcionális rendszerekbe. Az intézmények, melyek elősegítik ezt a folyamatot, mint például laboratóriumok és kutatási központok, maguk is egy speciális környezetet alakítanak ki saját gyakorlataikkal és a különböző társadalmi képviseletekkel és hatalmakkal való kapcsolataikkal. A „tiszta” racionalitás akkor jelenik meg, amikor a dekontextualizálást nem társadalmi érdekeket tükröző társadalmi cselekvésként értik.
A technikákat ezen érdekek választják ki sok más lehetséges konfiguráció közül. A szelekciós folyamatot irányító társadalmi kódokat kulturális és politikai küzdelmek alapozzák meg, melyek meghatározzák a horizontot, amely alá a technikát is besorolják. Ha egyszer hozzárendelték, a technika a kulturális horizont anyagi igazolását nyújtja, amelyhez már eleve hozzáigazították Ezt hívom a technika „elfogultságának”: látszólag semleges, funkcionális racionalitás, melyet a hegemónia támogatására hívnak segítségül. Minél több technikát alkalmaz egy társadalom, annál jelentősebb ez a támogatás.
Ahogy Foucault érvel a „hatalom/tudás” elméletében, az elnyomás modern formái már nem annyira hamis ideológiákon alapulnak, mint inkább egyedi technikai „igazságokon”, melyek az uralkodó hegemónia alapjául szolgálnak és újratermelik azt.[20] Ameddig az „igazság” kiválasztásának esetlegessége rejtve marad, addig a technikailag igazolt társadalmi rend determinisztikus képe vetül elénk.
A technika legitimáló hatása a kulturális-politikai horizont nem tudatos voltán múlik, mely horizontnak megfelelően megtervezik. A technika újra-kontextualizáló kritikája leleplezheti ezt a horizontot, demisztifikálhatja a technikai szükségszerűség illúzióját és megvilágíthatja az uralkodó technikai döntések viszonylagosságát.
E problémák különleges erővel jelennek meg ma a környezetvédelmi mozgalmakban. Sok környezetvédő érvel olyan technikai változások mellett, melyek óvhatják a természetet és e folyamat során javíthatják az emberi élet körülményeit is. Ezen változások megnövelnék a tágabb értelemben vett hatékonyságot, a technika káros és költséges mellékhatásainak mérséklése által. Mindazonáltal, e programot nagyon nehéz ráerőszakolni egy kapitalista társadalomra. Van egy tendencia, hogy eltereljék a kritikát a technikai folyamatokról termékekre és emberekre, az előzetes megelőzésről az utólagos helyrehozásra. Ezek a népszerű stratégiák általában költségesek és csökkentik a hatékonyságot egy adott technika horizontja alatt. Ennek a helyezetnek politikai következményei vannak.
Helyrehozni a környezetet azután, hogy tönkretették a kollektív fogyasztás egy formája, melyet adókból és magasabb árakból finanszíroznak. Ezek a megközelítések uralják a nyilvános tudatot. Ezért van az, hogy a környezetvédelmet általában költséges kompromisszumokként (trade-offs) érzékelik, és nem úgy, mint az átfogó hatékonyság növekedését elősegítő racionalizálást. De egy olyan modern társadalom, mely a gazdasági jólét megszállottja, e felfogás elítélő jellegű. A közgazdászok és az üzletemberek szeretik elmagyarázni, hogy milyen árat kell fizetnünk az infláció és a munkanélküliség formájában, ha a Természet szentélyét imádjuk a Mammoné helyett.
E trade-off modell miatt a környezetvédők szalmaszálakba kapaszkodnak egy megfelelő stratégiát keresve. Egyesek fenntartják a hiú reményt, hogy az emberek, szembesülve az ipari társadalom halmozódó problémáival, a gazdasági értékektől a spirituális értékek felé fordulnak. Mások felvilágosult diktátorokat várnak, akik technikai reformokat visznek keresztül, még akkor is, ha a kapzsi tömeg kibújik a felelőssége alól. Nehéz eldönteni, hogy ezek közül melyik megoldás kevésbé valószínű, de mindkettő összeegyeztethetetlen az alapvető demokratikus értékekkel.[21]
A kompromisszum modell dilemmákkal szembesít minket – környezetvédelmi szempontból megfelelő technika a gazdasági növekedés ellenében, a munkások elégedettsége és önellenőrzése a termelékenység ellenében, stb. – ott, ahol szintézisekre lenne szükségünk. Ha a modern indusztrializmus problémáit nem lehet olyan módon megoldani, mely egyszerre növeli a közösség jólétét és közösségi támogatást is kap, akkor kevés az okunk reménykedni, hogy ezek valaha is megoldódnak. De hogyan lehet a technikai reformokat összebékíteni a gazdasági jóléttel, amikor új korlátok sorát állítják fel a gazdaság számára?
A gyermekmunka esete mutatja, hogy látható dilemmák hogyan merülnek fel egy kulturális változás küszöbén, különösen, ahol a fő technikák társadalmi meghatározása az átmenet állapotában van. Egy ilyen szituációban, az eredeti felépítés hálózatából kizárt társadalmi csoportok politikailag hangot adnak az eddig nem-reprezentált érdekeiknek. Az új értékek, melyekről a kívülállók (outsiders) úgy gondolják, hogy növelheti jólétüket, a bentiek (insiders) számára – akiket a létező felépítés megfelelően reprezentál – puszta ideológiáknak tűnnek.
Ez nézőpontokból fakadó eltérés, nem pedig természetszerűen adott. A lényegi konfliktus illúziója azonban minden alkalommal újra felbukkan, amikor nagyobb társadalmi változások hatással vannak a technikára. Először, új csoportok igényeinek kielégítése látható költségekkel jár megtörténte után és, ha ezt ügyetlenül teszik, ténylegesen lecsökkenti a hatékonyságot, amíg nem találnak egy jobb felépítést. Azonban többnyire találnak egy jobb felépítést és az, ami a növekedés leküzdhetetlen akadályának tűnt, feloldódik a technikai változások nyomán.
Ez a szituáció a gazdasági csere és a technika közötti
lényegi különbséget jelzi. A csere kompromisszumokról szól: több A kevesebb B-t jelent. Azonban
a technikai haladás célja pontosan az, hogy elkerüljük az ilyen dilemmákat
olyan elegáns felépítésekkel,
melyek egyszerre optimalizálnak számos változót. Egyetlen egyszerű ötletnek vélt mechanizmus számos
különböző társadalmi igénynek felelhet meg, egyetlen struktúra számos
funkcióval.[22] A tervezés nem egy
zéró-összegű gazdasági játék, hanem egy többértelmű kulturális
folyamat, mely értékek és társadalmi csoportok sokaságát szolgája anélkül, hogy
szükségképp fel kellene áldoznia a hatékonyságot.
X. A Technikai Kód
A „szétrobbanó kazánok” érdekes esetéből lehet látni,
hogy a technika társadalmi ellenőrzése körül kialakult konfliktusok nem új
keletűek.[23] A gőzhajók kazánjainak
technikája volt az első technika,
melyet szabályoztak az Egyesült Államokban. A korai 19. században a
gőzhajó volt a közlekedés fő eszköze, hasonló a mai gépkocsihoz vagy a repülőgéphez. A gőzhajókra szükség volt egy
olyan országban, mely híján volt burkolt utaknak, és folyók és csatornák sokaságának. A gőzhajók azonban gyakran
robbantak föl, ha elöregedtek vagy túlterhelték őket. Számos súlyos, halálos áldozatokkal járó baleset
után 1816-ban Philadelphia városa szakértőkkel tárgyalt, hogy hogyan lehet
biztonságos kazánokat tervezni, mely az első eset volt, hogy egy amerikai
kormányzati szervezet érdeklődést
mutatott a probléma iránt.
1837-ben, a Kongresszus felkérésére a Franklin Intézet egy részletes jelentést
és ajánlást adott ki, mely a kazán felépítésének részletes vizsgálatán alapult. A Kongresszus hajlott arra, hogy
egy biztonságos kazán előírásait
kötelezővé tegye az ipar számára, de a kazánkészítők és a
gőzhajó tulajdonosok ellenálltak és a kormányzat nem mert beleavatkozni a magántulajdonba.
A 1816-os első vizsgálattól
1852-ig tartott, mire a Kongresszus végre hatékony törvényeket hagyott jóvá a
kazánok felépítésére vonatkozóan. Addigra
5000 ember halt meg gőzhajókon történt balesetekben. Ez sok áldozat vagy
kevés? A fogyasztók nyilvánvalóan nem voltak túlságosan megrémülve ahhoz, hogy ne
folyami hajókkal utazzanak, még
kevésbé, hogy ne egyre növekvő számban tegyék ezt. Érthetően, a hajó tulajdonosok úgy értelmezték
ezt, mint bizalmi szavazatot és
tiltakoztak a biztonságosabb felépítés többlet költsége ellen. Azok a politikusok viszont, akik
biztonságot követeltek, szintén nyertek szavazatokat.
A balesetek rátája dramatikusan visszaesett azután, hogy
olyan technikai változtatásokat tettek kötelezővé, mint a
vastagabb falak és a biztonsági szelepek. Aligha lettek volna szükségesek a
törvények e kimenetel elérésére, ha mindez technikai szükségszerűség lett
volna. Azonban a kazán felépítése ténylegesen egy, a biztonságról alkotott,
társadalmi ítélethez tartozott. Ezt az ítéletet meg lehetett volna hozni
szigorúan üzleti alapon, ahogy azt a hajósok szerették volna, vagy
politikailag, más-más technikai eredményekkel. Mindkét esetben, az eredmények
egy megfelelő kazánt alkottak volna. Hogy „mi” is egy kazán, azt tehát egy
politikai küzdelem hosszú folyamata határozta meg, mely végül az Amerikai
Gépészmérnökök Társasága által kiadott egységes előírásokban végződött.
Ez a példa mutatja mennyire alkalmazkodik a technika a
társadalmi változásokhoz. Ennek a folyamatnak az a közvetítője, amit én a
tárgy „technikai kódjának” nevezek. A kód válaszol a társadalom kulturális
horizontjára a technikai tervezés szintjén. Olyan felettébb gyakorlatias paraméterek is, mint az
anyagok kiválasztása és feldolgozása, a
kód által társadalmilag meghatározottak. A technikai
szükségszerűség illúziója azzal a ténnyel kapcsolatos, hogy a kód szó
szerint „acélba van vésve”, legalább is a kazán esetében.[24]
A konzervatív, szabályozás-ellenes társadalomfilozófiák
ezen az illúzión alapulnak. Elfelejtik azt, hogy a tervezési folyamat eleve
magába foglal a környezeti összeegyeztethetőségre és a biztonságra
vonatkozó követelményeket; hasonlóan minden technika támogatja valamilyen
alapvető szinten a felhasználó vagy a munkás kezdeményezőképességét.
Egy helyesen elkészített technikai tárgynak egyszerűen meg kell
felelnie ezeknek a követelményeknek, ahhoz
hogy technikai tárgyként ismerjék el. A szabályoknak való megfelelést
nem egy utólag hozzátett költséges tartozéknak tekintjük, hanem egy belső
előállítási költségnek. Növelni a
követelményeket annyit jelent, mint megváltoztatni a tárgy definícióját, nem pedig , ahogy a trade-off modell
állítja, megfizetni az árát egy alternatív árunak vagy ideológiai értéknek.
Mi legyen azonban a
környezetvédelmi vagy más hasonló törvények által kötelezővé tett
felépítésbeli változások sokszor emlegetett költség/haszon arányával? Ezeknek a számításoknak megvan az alkalmazási
terepük átmeneti helyzetekben, mielőtt az új értékekre válaszoló technikai
fejlesztések nem változtatják meg alapjaiban a probléma feltételeit. Az
eredmények azonban túl gyakran függnek közgazdászok hozzávetőleges, olyan
dolgok monetáris értékére vonatkozó becsléseitől, mint a pisztráng
halászat vagy az asztma rohamok. Ha elfogultság nélkül készítik el ezeket a
becsléseket, akkor sokat segíthetnek politikai
alternatívák (policy alternatives) fontossági sorrendjének
megállapításában. Azonban a politikának ilyen alkalmazásait nem lehet legitim
módon a szabályozás költségeinek univerzális elméletévé általánosítani.
A hatékonyság ilyen
típusú fetisizálása figyelmen kívül hagyja a fogalommal kapcsolatos hétköznapi felfogásunkat, mely
egyedül jelentős a társadalmi döntés-hozatalban. Ebben a mindennapi
értelemben, a hatékonyság csupán az értékek szűk tartományát érinti,
melyre a gazdasági szereplők rutinszerűen hatással vannak
döntéseikkel. A technika problémamentes aspektusait ez nem tartalmazza.
Elméletben bárki szétbonthat egy technikai tárgyat és megmagyarázhatja minden
egyes elemét azokat a célokat
tekintve, amelyeknek megfelelnek, legyen az akár a biztonság, a
gyorsaság, a megbízhatóság, stb., de a gyakorlatban senki sem érdekelt a
„fekete doboz” fedelének felnyitásában, hogy megnézze, mit is rejt.
Például, amint a
kazán kódját meghatározták, olyan dolgok, mint a falak vastagsága vagy a
biztonsági szelepek a tárgy lényegi elemeként jelennek meg. Az effajta
tulajdonságok költségei költségeit nem
részletezik úgy, mint a
biztonság konkrét „árát” és nem tüntetik fel kedvezőtlen fényben
egy összehasonlítás során egy hatékonyabb, de kevésbé biztonságos
technikai változattal. Az
előírások megszegése annak érdekében, hogy csökkentsük az árat, nem
trade-off, hanem bűncselekmény. És mivel minden további haladás egy új
biztonsági követelményen alapulva történik, senki sem tekint vissza az olcsóbb
és nem biztonságos felépítések régi szép napjaira.
A felépítésbeli követelmények csak akkor vitatottak, amikor mozgásban vannak. A technikával
kapcsolatos feloldott konfliktusokat gyorsan elfelejtik. Az eredmények, a biztosra vett
technikai és jogi követelmények sokasága,
egy stabil kódban testesül meg, és
egy hátteret képez, amellyel szemben a
gazdasági szereplők a környezet nem-rögzített részeit manipulálják hatékonyságra törekedve. A kódot nem
változtatják meg a való világ gazdasági számításaiban, hanem egy fix bemeneti
pontként kezelik.
Egy új kód stabilizálására számítva, gyakran figyelmen kívül
hagyhatók a jelen vitái, amelyeket a hatékonyság számításának új horizontja
hamarosan úgyis elnémít. Ez történt a kazán felépítésének és a gyermekmunkának az esetében;
feltehetőleg a környezetvédelem körüli jelenlegi vitáknak is hasonló lesz
a történetük, és egy napon majd kigúnyoljuk azokat, akik, mint a „humanitás
téves alapelvét”, ellenezték a tisztább levegőt, mely megsérti a technikai
imperatívuszokat.
Nem-gazdasági jellegű
értékek keresztülmetszik a gazdaságot a technikai kódban. A példák,
melyeket felhozunk, jól megvilágítják ezt az érvet. A
jogi előírásoknak, melyek szabályozzák a munkások gazdasági cselekedeteit,
jelentős hatása van az
életük minden aspektusára. A gyermekmunka esetében, a szabályok segítettek kiszélesíteni
az oktatási lehetőségeket, és
olyan következményekkel jártak, melyek elsődlegesen nem gazdasági
jellegűek. A folyami hajó ügyében, az amerikaiak fokozatosan a biztonság
magas szintjét választották és a kazán felépítése eljutott oda, hogy tükrözze ezt a választást.
Végeredményben, ez nem egy trade-off volt,
ahol az egyik jószágot egy másik
jószágra cserélték, hanem egy nem-gazdasági döntés az emberi élet értékéről és a kormányzat
felelősségeiről.
A technika ezért nem pusztán egy célhoz rendelt eszköz; a
technikai felépítési követelmények a társadalmi környezet fő részeit
határozzák meg, mint a városi és épített tereket, az egészségügyi tevékenységeket és várakozásokat, életmintákat, és
így tovább. A technikai változás gazdasági jelentősége sokszor elhalványul
az életmód kialakításának messze ható
emberi következményeihez képest. Ezekben az esetekben a szabályozások
egy kulturális keretet határoznak meg a gazdaság számára; nem pedig
cselekvések a gazdaságon belül.
XI. Heidegger és a Technika Lényege
Az itt felvázolt elmélet a technika általános
átalakításának a lehetőségét sugallja. De az anti-utópista kritikák
szerint a hatékonyság vagy a technikai
hatásosság puszta keresése eleve módon tönkreteszi az emberi lényeket és a
természetet. Az univerzális
funkcionalizmus elpusztítja minden
létező integritását. Ahogy Heidegger állítja, a „dolgok” világának helyébe, amelyet a
„létezővel” való sokfajta kötődésünk gyűjtőhelyeként
tisztelünk, a puszta erőforrások álló „tárgynélküli” világ lép. [25]
Ez a fajta kritika azokból a veszélyekből nyeri az
erejét, melyekkel ma a modern
technika fenyegeti a világot. Gyanakodni
kezdtem azonban Heidegger híres ellentétpárjával, a rajnai gát és a görög
kehely szembeállításával kapcsolatban. Nehéz lenne tendenciózusabb
szembeállítást találni. Nem kétséges, hogy a modern technika roppant pusztító
jellegű, sokkal inkább, mint bármi más. És Heidegger jól érvel, hogy az
eszközök igazából nem semlegesek, és hogy a lényegi tartalmaik befolyással
vannak a társadalomra, az általuk szolgált céloktól függetlenül. Ezzel
ellentétben itt amellett
érveltem, hogy ez a tartalom lényegileg nem pusztító; ez sokkal inkább a
tervezés és a társadalmi beillesztés kérdése.
Heidegger azonban visszautasítja a technikai társadalmak
gondjainak minden puszta társadalmi diagnózisát és azt állítja, hogy a
problémáik eredete legalább is Platón-ig
nyúlik vissza, és hogy a modern társadalmak a kezdetektől fogva csupán a
Nyugati metafizika immanens téloszát valósították meg. Eredetisége abban
áll, hogy bemutatta, hogy a létezés ellenőrzésének törekvése maga is a
létezés egy módja és ezért valamilyen mélyebb szinten alárendelődik egy
ontológiai elosztásnak, mely az emberi ellenőrzés határain kívül esik.
Azonban kritikájának hatása összességében az emberi tevékenység feletti ítélet,
legalább is a modern korban, és a technikai fejlődés különböző típusai
közötti lényegi különbségek összekeverése volt.
Heidegger megkülönbözteti a technika ontológiai
problémáját, melyet csak annak elérése által lehet megoldani, amit a
technikához való „szabad viszonyként” nevez meg, és a puszta ontikus
megoldások között, melyet olyan reformerek javasolnak, akik magát a
technikát akarják megváltoztatni. Ez a különbségtétel érdekesebbnek
tűnhetett a múltban, mint
amennyire ma érdekes. Valójában, Heidegger nem egyebet kér, mint egy hozzáállásbeli változást egy pontosan
ugyanolyan technikai világgal kapcsolatban. De ez egy rossz értelemben vett
idealista megoldás, amelyet környezetvédelmi akciók sora
határozottan cáfol.
Szembesülve ezzel az érveléssel, Heidegger védelmezői
rámutatnak, hogy a technika kritikája nem pusztán emberi hozzáállásokkal
foglakozott, hanem annak a módjával, ahogyan a létező feltárja önmagát.
Heidegger nyelvezetének
hozzávetőleges fordítása szerint ez azt jelenti, hogy a modern
világnak technikai formája van,
abban az értelemben, ahogy például a középkori világnak vallásos formája volt.
A forma nem pusztán emberi hozzáállás kérdése, hanem saját anyagi életet ölt: az
erőművek korunk gótikus katedrálisai. Ugyanakkor Heidegger
gondolatainak ez a fajta értelmezése azt
a várakozást kelti, hogy valamilyen kritériumokat fog ajánlani a technika megváltoztatásához. Például, annak a modern technikai tendenciának
elemzése, mely felhalmozza és elraktározza a természet erőit, egy
olyan alternatív technika felsőbbrendűségét sugallja, mely nem dacol a természettel prométheuszi
módon.
Sajnálatos módon, Heidegger érvelése egy olyan magas
színtű absztrakcióhoz jutott fejlődésében, hogy szó szerint nem tud
különbséget tenni az elektromosság és az atombomba, a mezőgazdasági
technikák és a Holokauszt között. Egy 1949-es előadásában kijelentette: „A
mezőgazdaság ma egy mechanizált élelmiszer termelés, lényegében ugyanaz,
mint holttestek gyártása gázkamrákban
és koncentrációs táborokban ugyanaz, mint a nemzetek blokádja és éhezése,
ugyanaz mint a hidrogén bombák gyártása.”[26]
Ezek mind pusztán különböző kifejezései ugyannak keretnek, melynek
meghaladására vagyunk hivatottak a létezővel való mélyebb kapcsolat helyreállítása révén. És mivel
Heidegger elveti a technikai regresszió lehetőségét, mialatt nem hagy
teret egy jobb technikai jövő számára, nehéz látni, mit is tartalmazna ez
a kapcsolat a hozzáállások puszta megváltoztatásán kívül.
XII. Történelem vagy Metafizika
Heidegger teljesen tisztában van azzal, hogy a technikai
aktivitás nem volt az ő értelmezésében
véve „metafizikai”, egészen a legutóbbi időkig. Ezért élesen el
kellett választania a modern technikát miden más korábbi formájától a
technikának, elfedve ezzel sok valós kapcsolatot és folytonosságot. Ezzel szemben én úgy érvelnék, hogy ami új
a modern technikában, azt csak a
tradicionális technikához viszonyítva lehet megérteni, melyből
kifejlődött. Mindezen túl pedig, a modern technika megmentésének
lehetőségét csak úgy lehet megvalósítani, ha a technika bizonyos,
tradicionális tulajdonságait újra felidézzük. Talán ezért van az, hogy az elméletek,
melyek a modern technikát egyedülálló jelenségként kezelik, annyira pesszimista
következtetésekhez vezetnek.
A modern technika inkább jelentős hangsúly eltolódásokban, mint generikusan különbözik a korábbi
technikai gyakorlatoktól. Fő
tulajdonságait tekintve mindennek van előzménye, olyan területeken,
mint a tárgyak redukálása a nyersanyagokra, a fontos mérések és tervek
használata, egyes emberi lények
technikai ellenőrzése mások felett, vagy a nagyléptékű működés. Ami új, az a központba kerülése
ezeknek a jellemzőknek, és persze a következményeik, melyeknek tényleg nem
volt előzményük.
Mit mutat a technika átfogóbb
történeti képe? A modern technika privilegizált dimenziói egy nagyobb
kontextusban úgy jelennek meg, mint
amelyek sok jelenleg alárendelt jellemzőt foglalnak magukba, melyek
meghatározóak voltak korábbi korszakokban. Például, a Taylorizmus
általánosodásáig, a technikai élet lényegében a hivatás választásával volt
kapcsolatos. A technika társult az élet egy módjával, a személyes fejlődés
speciális formáival, erényekkel, stb. Csak a kapitalista szakértelemtől
való megfosztás győzelme redukálta végül a technika ezen emberi dimenzióit
marginális jelenségekké.
Hasonlóképp, a technikai kontroll a modern menedzsment új formáival a céhek tradicionális
kollegialitásának helyébe lépett. Ahogyan bizonyos kivételes környezetekben folytatódik a hivatásbeli
befektetés a munkába, úgy a kollegialitás is fennmaradt néhány hivatásos és együttműködő munkahelyen. Számos
történeti tanulmány mutat rá arra, hogy ezek a régebbi formák nem annyira a technika lényegével, mint a kapitalista
gazdaságtannal összeegyeztethetetlenek. Egy másfajta társadalmi
kontextust és a technikai fejlődés másfajta útját adottnak véve,
lehetséges lehetne, hogy hagyományos technikai értékeket és szerveződési
formákat újraélesszünk a modern technikai társadalom jövőbeli
fejlődésének újfajta módjain keresztül.
A technika a hozzákapcsolódó cselekvések bonyolult
komplexuma, mely minden társadalomban az eszközkészítésben és eszközhasználatban kristályosodik
ki. Az olyan típusú
dolgok, mint a technikák átadása vagy a
természetes következmények kezelése önmagukban véve nem
külsődlegesek a technika számára, hanem dimenziói annak. Amikor a modern társadalmakban előnyössé válik a
technika ezen aspektusainak minimálisra csökkentése, ez is egy módja annak,
ahogy alkalmazkodik bizonyos társadalmi igényekhez, nem pedig a feltárulása
valamilyen már eleve létező „lényegnek”. Amennyire egyáltalán van értelme
a technika lényegéről beszélni, akkor annak fel kell ölelnie a történeti
kutatás teljes tartományát, és nem csupán néhány a társadalmuk által etnocentrikusan privilegizált jellemzőjét.
Van egy érdekes szöveg, melyben Heidegger bemutat egy
kancsót, mely „összegyűjti” a kontextusokat, melyben készítették, és
melyekben funkcionál. Ezt a képet lehet alkalmazni a technikára is, és
ténylegesen létezik egy rövid passzus, melyben Heidegger értelmezi egy
autópálya hídját. Valójában, nincs semmilyen ok arra, hogy a modern technika
miért ne „gyűjthetné össze” sokféle kontextusát, habár mindezt kevesebb
pátosszal tehetné meg, mint a kancsók és kelyhek. Ez valójában egy módja annak,
hogy olyan jelenkori követeléseket, mint a környezeti szempontból
megfelelő technikának, az emberi szabadságot és méltóságot tiszteletben
tartó gyógyászati technikák alkalmazásának, a humánusabb életteret teremtő városok mintáinak, a munkások
egészségét megóvó és intelligenciájuk számára teret engedő termelési
módszereknek a követeléseit és hasonló más követeléseket értelmezni tudjuk. Mi
mások is lehetnének ezek a követelések, ha nem felhívások arra, hogy újraalkossuk a modern
technikát, mely így inkább a kontextusok széles tartományát gyűjti össze
maga számára ahelyett, hogy a természetes, emberi és társadalmi környezetét
puszta erőforrássá tenné?
Heidegger nem veszi ezeket az alternatívákat nagyon
komolyan, mert úgy tárgyiasítja a modern technikát, mint valami társadalomtól
független, inherensen kontextus
nélküli, puszta hatalomra irányuló erőt. Ha ez a technika „lényege”, a
változtatás csupán külsődleges lehetne. Azonban, ezen a ponton Heidegger
pont, ahhoz a Prométheusz-izmushoz közelít, melyet elutasít. Mindkét álláspont
a technika szűk definíciójától függ, amely hangsúlyozza, – legalább is Bacon és Descartes óta – hogy
küldetése a világ irányítása, az ugyanannyira lényeges kontextuális beágyazottság kizárásával. Azt
hiszem, hogy ez a definíció tükrözi a kapitalista környezetet, melyben a
technika először kifejlődött.
A technika mintaszerű
modern gazdája a vállalkozó, aki kizárólag
a termelésre és a profitra fókuszál. A vállalat a cselekvés egy
radikálisan dekontextualizált terepe, a személyek és helyek iránti hagyományos felelősségek nélkül, melyek a
technikai hatalom megjelenésével egy időben lettek a múlté. A vállalat
autonómiája teszi lehetővé azt, hogy olyan éles különbséget lehessen tenni
a szándékolt és a nem-szándékolt következmények, célok és a környezetre
gyakorolt hatások között, figyelmen kívül hagyva az utóbbit.
A modern technika szűk látásmódja megfelel egy sajátos hegemónia igényeinek; ez nem egy metafizikai
állapot. Ennek a hegemóniának
megfelelően a technikai tervezetek szokatlanul dekontextualizáltak
és destruktívak. Ez a hegemónia az,
amelyet felelősségre kell vonni, nem a technikát önmagában, amikor
rámutatunk, hogy a technikai eszközök növekvő fenyegetést jelentenek az élet környezetére. Ezt
a fajta hegemóniát és azt, ahogyan ez megtestesül a technikában, kell kétségbe
vonni a technikai reformok küzdelmében.
XIII. A Demokratikus Racionalizáció
Generációkon keresztül két széles körben elfogadott
elképzelés támogatta a haladásba vetett hitet: az, hogy a technikai
szükségszerűség irányítja a fejlődés útját, és hogy a hatékonyság
keresése nyújt ezen út azonosításához.
Úgy érveltem itt, hogy mindkét elképzelés téves, továbbá,
hogy ezen ideológiákat arra használják, hogy az
indusztriális társadalom intézményeibe való részvétel lehetőségeinek
korlátozását igazolják. Arra a
következtetésre jutottam, hogy elérhetünk
egy új típusú technikai társadalmat, mely az értékek szélesebb
tartományát képes támogatni. A demokrácia egyike azoknak a fő értékeknek,
melyeket egy újjáalakított indusztrializmus jobban szolgálhat.
Mit jelent a technika demokratizálása? Nem
elsődlegesen a törvényes jogokkal van probléma, hanem a
kezdeményezőképességekkel és a részvétellel. A törvényes formák végül
rutin tárgyává tehetnek igényeket, melyek informális közegben jelentek meg
először, de a formák üresek maradnak, ha nem egy specifikus technikai
hegemóniával szemben ellenálló egyének tapasztalatából és szükségleteiből
fakadnak.
Ennek az ellenállásnak számos formája van, a szakszervezeti
küzdelmektől a nukleáris erőművekkel kapcsolatos egészségügyi és
biztonsági problémákig, a mérgező hulladék lerakóval kapcsolatos közösségi
küzdelmektől a reprodukciós technikák szabályozásának politikai
követeléséig terjedhetnek. Ezek a mozgalmak figyelmeztetnek minket a technikai
externáliák figyelembe vételének igényére és felépítésbeli változásokat
követelnek, és melyek válaszolnak e figyelembe vétel által kitágított kontextusra.
Az ilyen, technikai viták a jelenkori politikai élet elkerülhetetlen részévé váltak,
melyek a hivatalos „technikai hatásfelmérés” paramétereit tervezik meg.[27]
Előre jelzik egy, a társadalmi élet technikai hátterét felölelő, új
nyilvános szféra kialakítását, és a racionalizáció új stílusát, amely
belsővé tesz számba nem vett, a
„természet” által viselt költségeket, mint például, valaki vagy valami
kizsákmányolása a haszonra törekvés során. A természet tisztelete itt nem
ellentétes a technikával, hanem tágabb
értelemben véve növeli a hatékonyságot.
Ahogy ezek a viták mindennapossá válnak, az ellenállások
meglepően új formái és az igények új típusai jelennek meg velük együtt. A
hálózatépítés növekedést előidézte a társadalom technikára adott sok
innovatív válaszainak egyikét. Az egyének, akik új típusú technikai hálózatok tagjaivá váltak, megtanultak
ellenállni magán a hálózaton keresztül, azért hogy befolyással lehessenek az
azokat irányító hatalmakra. Ez nem jólétért vagy adminisztratív hatalomért
folytatott vita, hanem a mindennapi életet strukturáló technikai
gyakorlatoknak, procedúráknak és terveknek a megdöntésére irányuló küzdelem.
A Minitel példája ezen
új megközelítés modellje lehet. Franciaországban, a számítógép abban a
pillanatban átpolitizálódott, ahogy a kormányzat megkísérelt bevezetni egy
magas szinten racionális információs rendszert a lakosság számára. A felhasználók „feltörték” (hacked) a
hálózatot, amelynek részeivé lettek, és
megváltoztatták a működését, és
létrehoztak egy páratlan kiterjedésű emberi kommunikációt ott, ahova
csak az információ centralizált elosztását tervezték eredetileg.
Tanulságos, ha ezt az esetet az AIDS betegek mozgalmához
hasonlítjuk.[28] Ahogyan a számítógép
racionális felfogása hajlott a kommunikációs lehetőség elzárására,
ugyanúgy a gyógyászatban a kezelésnek,
amelyet kizárólag technikai vonatkozásban szemlélnek, puszta mellékhatásokká
váltak a gondozási funkciói. A betegek e technika tárgyaivá váltak,
többé-kevésbé „megalkudva” az orvosok irányításával. Azzal, hogy
gyógyíthatatlan AIDS betegek ezreit vonták be ebbe a rendszerbe, kimozdította
azt az egyensúlyából és új kihívások elé állította.
A központi kérdés a kísérleti kezeléshez való hozzájutás
volt. Valójában, egy magas fokon technikán alapuló gyógyászati rendszerben a
klinikai kutatás az egyik módja, azok gondozásának, akiket még nem tudnak
meggyógyítani. Azonban, egészen a legutóbbi
időkig a gyógyászati kísérletekhez való hozzáférést szigorúan
korlátozták a betegek jólétért aggódó paternalista szabályok. Az AIDS betegek
képesek voltak kitárni ezt a hozzáférést, mert az általuk elkapott járvány
hálózatai párhuzamosak voltak azokkal
a társadalmi hálózatokkal, melyeket
már eleve mozgósítottak a meleg
jogokkal kapcsolatban, mikor a betegséget először diagnosztizálták.
Ahelyett, hogy egyénileg részt vettek volna a
gyógyászatban, mint a technikai gyakorlat tárgyai, kollektívan és politikailag
megkérdőjelezték azt. „Feltörték” (hacked) a gyógyászat rendszerét és új
célok felé irányították. Az ő küzdelmük a gyógyászat technokratikus
szerveződésével ellentétes tendenciát képvisel, egy próbálkozást arra,
hogy visszaállítsák annak szimbolikus dimenzióit és gondozási funkcióit.
Éppúgy, mint a Minitel esetében, nem nyilvánvaló, hogy
hogyan értékelhető e kihívás a politika megszokott fogalomrendszerében. A technikai társadalmakban
növekvő csend elleni kifinomult küzdelmek egyike sem tűnik
jelentősnek a reakciós ideológiák szemszögéből,
melyek ma látványosan harcolnak
a kapitalista modernizmussal. Azonban, a kommunikáció iránti követelés szempontjából, amit ezek a mozgalmak
képviselnek, olyan alapvető, hogy
próbakő lehet annak
eldöntésére, vajon politikai fogalmaink megfelelnek-e a technika korának.
Ezek az ellenállások, mint a környezetvédelmi mozgalom,
megkérdőjelezik a racionalitás horizontját, melynek megfelelően a technikát jelenleg tervezik. A mi
társadalmainkban a racionalizáció a technika egy sajátos meghatározására felel,
mely szerint a technika a haszon és a
hatalom elérésének eszköze. A
technika alaposabb megértése a
racionalizáció teljesen más fogalmát sugallja, mely a technikai cselekvések
emberi és természeti környezetei iránti felelősségen alapszik. Ezt én
„demokratikus racionalizációnak” nevezem, mert olyan technikai fejlesztéseket kíván meg, melyek csak a domináns
hegemóniával szemben tehetőek meg. Ez egy alternatívát képvisel, mind a
technokrácia dicsőségének folyamatos ünneplése, mind a heideggeriánus
borúlátás ellen, mely szerint „Csak egy isten menthet meg minket” a technikai-kulturális
összeomlástól.[29]
Szocialista-e ebben az értelemben a demokratikus
racionalizáció? Biztos, hogy van mit
megvitatni ezen új technikai tervezet és a szocializmus régi fogalma
közötti kapcsolatokról. Azt
hiszem, van egy jelentős kontinuitás. A szocialista elméletben, a munkások
élete és méltósága jelentette azt
a nagyobb kontextust, melyet a modern technika figyelmen kívül hagy. A testük
és tudatuk pusztítását a munkahelyeiken a kapitalista technikai felépítések
esetleges következményének tekintették. Az
a következtetés, hogy a szocialista társadalmak egy nagyon
különböző eltérő technikát tervezhettek volna egy más kulturális horizontnak megfelelően, lehet,
hogy csak be nem teljesített ígéret maradt, de legalább megfogalmazták, mint
célt.
Hasonlóan érvelhetünk a
kontextusok széles skálájáról, az intézményi környezetek szélesebb körében,
sokkal nyomatékosabban. Hajlok arra,
hogy ezt a pozíciót szocialistának nevezzem és reméljem, hogy ez alkalommal
helyére léphet, annak a szocializmus képnek, melyet a megbukott kommunista
kísérlet vetít elénk.
Ennél a terminológiai kérdésnél még fontosabb az a lényegi
álláspont, melyet megpróbáltam létrehozni. Miért nem terjedt ki a demokrácia a
társadalmi élet technikailag közvetített tartományaira, egy évszázad küzdelmei
ellenére sem? Azért van ez, mert a technika kizárja a demokráciát, vagy azért,
mert eddig annak elnyomására használta
azt? Az érvelés súlya a második következtetést támogatja. A technika
technikai civilizációk egynél több típusát képes támogatni, és egyszer talán a
miénknél demokratikusabb társadalom részévé válik majd.
fordította: Király
Gábor
[1] Ez a tanulmány a könyvem bemutatásának kifejtése, Critical Theory of Technology (New York: Oxford University Press, 1991), melyet az American Philosophical Association előtt adtam elő, 1991. Dec. 28.-án, és egy korábbi verziója a következő helyen jelent meg.: Inquiry 35: 3 / 4, 1992.
[2] Lásd pl. Joshua Cohen and
Joel Rogers, On Democracy: Toward a Transformation of American Society
(Harmondsworth, England: Penguin, 1983); Frank Cunningham,
Democratic Theory and Socialism (Cambridge Univ. Press, 1987).
[3] Max
Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus
szelleme; Budapest, Cserépfalvi; 1995.
[4] Martin Heidegger: Kérdés a Technika Nyomán; (ford. Geréby György) A későújkor józansága II.;
Göncöl Budapest 2004; Jacques Ellul, The Technological
Society, J. Wilkinson, trans. (New York: Vintage, 1964).
[5] Richard
W. Miller, Analyzing Marx: Morality, Power and History
(Princeton: Princeton Univ. Press, 1984), pp. 188-195.
[6] Karl Marx: A Tőke, Magyar Helikon, 1967. 48. old.
[7] Lásd. például, David Bloor, Knowledge and Social Imagery (Chicago: Univ. of Chicago Press, 1991), pp. 175-79. A konstruktivizmus általános bemutatására,
lásd., Bruno Latour, Science in Action (Cambridge, Mass.:
Harvard Univ. Press, 1987.
[8] Trevor
Pinch and Wiebe Bijker, "The Social Construction of Facts and
Artefacts: or How the Sociology
of Science and the Sociology
of Technology Might Benefit Each
Other," Social Studies of Science,
no. 14, 1984.
[9] Az angol liberalista történelem egy fajtája. [A ford.]
[10] Lásd Langdon Winner éles kritikáját e
pozíciójellemző korlátozottságairól, a következő címmel, "Upon Opening the
Black Box and Finding it
Empty: Social Constructivism and the Philosophy of Technology," The Technology of Discovery and
the Discovery of Technology: Proceedings of the Sixth International
Conference of the Society for
Philosophy and Technology (Blacksburg, Va.: The Society for Philosophy and Technology, 1991).
[11] Hansard's Debates, Third Series: Parliamentary Debates 1830-1891, vol.
LXXIII, 1844 (Feb. 22-Apr. 22). Az idézett oldalak
megtalálhatóak pp. 1088 and
1123.
[12] Egy hasznos
kiindulópontot kínál a technika hermeneutikájának
fejlődésére: Paul Ricoeur:
A Szöveg mint Modell; Magyar Lettre 42. / 2001. ősz
[13] Michel
de Certeau használta a „technika retorikájának”
kifejezését, hogy hivatkozzon a technikát kontextualizáló
reprezentációkra és gyakorlatokra, és társadalmi jelentéssel lássa el
őket. De Certeau azért választotta a „retorika”
kifejezését, mert a jelentés nincs egyszerűen kéznél, hanem egy olyan
tartalmat közvetít, melyet a technika által keltett konnotációk
révén lehet tanulmányozni. Lásd a Traverse különszámát Les
Rhetoriques de la Technologie
címmel, no. 26, Oct.
1982, és e számban különösen Marc Guillaume
cikkét, Telespectres,
pp. 22-23.
[14] Lásd a 7 fejezetet,
"From Information to Communication: The French Experience with Videotex," in Andrew Feenberg, Alternative Modernity
(Berkeley and Los Angeles: University
of California Press, 1995).
[15] Jean-Francois Lyotard, A Posztmodern Állapot ; in : A
Posztmodern Állapot; szerk. :Bulajos István / Budapest Századvég 1993.
42. old.
[16] Egy
társadalomelméleti megközelítés, mely ezen a fogalmon alapul (bár, a
szerző, doxának,
nevezi), lásd Pierre Bourdieu,
Outline of a Theory of Practice,
R. Nice, trans. (Cambridge:
Cambridge Univ. Press,
1977), pp. 164-70.
[17] Herbert Marcuse, "Industrialization and Capitalism in the Work
of Marx Weber," in Negations,
trans. J. Shapiro, (Boston:
Beacon, 1968).
[18] Harry
Braverman, Labor
and Monopoly Capital (New York: Monthly Review, 1974); David Noble, Forces of Production (New York:
Oxford University Press,
1984).
[19] Bernard
Gendron and Nancy Holstrom, "Marx, Machinery and Alienation," Research in Philosophy and Technology, vol. 2, 1979.
[20] A Foucault általi legmeggyőzőbb bemutatása ennek a
nézetnek a Felügyelet és büntetés: a börtön története; Gondolat 1990.
[21] Lásd pédául, Robert Heilbroner, An Inquiry
into the Human Prospect (New York: Norton, 1975). E témák legkorábbi kialakulásának áttekintésére,
lásd Andrew Feenberg, "Beyond
the Politics of Survival," Theory and Society, no. 7, 1979.
[22] A technika ezen
aspektusát, melyet "konkretizációnak"
hívnak, a következő helyen magyarázzák: Gilbert Simondon, Du Mode
d'Existence des Objets Techniques (Paris: Aubier, 1958), chap. 1.
[23] John G. Burke, "Bursting Boilers and the
Federal Power," M. Kranzberg and W. Davenport, eds. Technology and Culture (New York: New American
Library, 1972).
[24] A technikai kód
fejezi ki a domináns társadalmi csoportok „álláspontját” a felépítés és
tervezés szintjén. Ez ezért egy társadalmi helyzettel kapcsolatos, ami azt
illeti, anélkül, hogy puszta ideológia vagy pszichológiai hajlam lenne. Ahogy a
tanulmány utolsó fejezetében érvelni fogok, a társadalmi és technikai változás,
azok alávetett nézőpontjaiból jelenhetnek meg, akiket a technikai
rendszereken belül elnyomnak. Az „álláspont” episztemológiáról
bővebben, lásd. Sandra
Harding, Whose Science? Whose Knowledge? (Ithaca: Cornell Univ. Press, 1991).
[25] Az itt tárgyalt Heidegger által írt szövegek, sorrendben, Martin Heidegger: Kérdés a Technika Nyomán; (ford. Geréby György) A későújkor józansága II.;
Göncöl Budapest 2004; Martin Heidegger: Építés,
lakozás, gondolkodás; in.: Schneller
István: Az épitészeti tér minőségi dimenziói,
Librarius, Kecskemét 2002; Martin Heidegger;
in.: A dolog és a nyelv, két tanulmány; Újsziget, Sárvár; 1998
[26] Idézi: T. Rockmore, On Heidegger's
Nazism and Philosophy (Berkeley: University
of California Press, 1992), p. 241.
[27] Alberto
Cambrosio and Camille Limoges, "Controversies as Governing Processes in Technology Assessment,"
in Technology Analysis & Strategic Management, vol. 3, no. 4,
1991.
[28] Bővebben az
AIDS problémájáról ebben a kontextusban, lásd Andrew Feenberg,
"On Being a Human Subject: Interest and Obligation in the
Experimental Treatment of Incurable Disease,"
The Philosophical
Forum, vol. xxiii, no.
3, Spring 1992.
[29] „Már csak egy Isten menthet
meg bennünket”. A Der Spiegel interjúja Martin Heideggerrel,
ford. Krémer Sándor, Bevezetés a metafizikába, Bp., 1995, Ikon.
.